Októberi ismétlések a Story5-ön

2011-ben a Story-csoport több friss sorozattal is kedveskedett a nézőinek, ezek közül kettőt idén októberben újra láthatunk: az Időtlen szerelem hetedik, míg A szerelem tengere kilencedik alkalommal kerül képernyőre, mindkettő a délelőtti idősávokban. Renata és Jerónimo történetét október elsejétől 10:00, Estrella Marina kalandjait pedig október 10-től 11:00-től követhetik az érdeklődők.

A frissebb sorozatokkal sem bánik mostohán a csatorna: a Szerelem ajándékba helyén ugyan nem indul új sorozat, de azok, akik lemaradtak volna Ana és Fernando történetének elejéről, október 8-tól a novella eddigi ismétlősávjában, 15:00-kor bepótolhatják a lemaradást. A sorozat megüresedő helyén, 17:00-kor október 7-től A szenvedély száz színe lesz majd látható újra, A múlt árnyéka a megszokott helyén, 16:00-kor folytatódik. A Kedves ellenség is visszatér, igaz, sok változás nem történik, ugyanis miután a novella új szinkronos változatának ismétlése befejeződött a reggel 8 órás sávban, október 9-től kezdődik elölről.

Hány remake-et nyeltünk be eddig?

Sokszor észre sem vesszük, hogy az a novella, amit épp figyelemmel követünk, egyszer már futott hazai csatornán, csak éppen akkor más volt a címe, és más színészek játszották a szereplőket. Vajon a Marichuy – a szerelem diadala rajongóinak feltűnt a hasonlóság kedvencük és a Titkok és szerelmek története között? Voltak, akik A betolakodóban felfedezték a Végzetes szerelem elemeit? Vagy egy nehezített kérdés: gondolták volna valaha a Vadmacska követői, hogy a Marimar és a Camila egy speciális ötvözetét látják a képernyőn?

A sorozatok világában megszokott jelenség a korábban sikeres ötletek újrahasznosítása, pláne egy olyan sablonos műfajban, mint a rózsanovella, ahol nehéz meghúzni a határvonalat egy-egy fordulat vagy karakter eredetisége körül. De vajon függ-e attól egy sorozat sikere, hogy az eredetijét már bemutatták-e itthon korábban? A Marimar sztoriján alapuló Corazón indomable hazai premierjének apropóján összeszedtem (DonNyunyó hathatós segítségével, amit ezúton is köszönök), hogy itthon melyek voltak azok a történetek, amelyeket több verzióban is láthattunk, ti pedig megszavazhatjátok, az eredeti vagy a remake jött-e be nektek jobban! Hajrá!

“A szerelem tengere” & “Időtlen szerelem” – újra a Story5-ön!

Októberben A végzet hatalma és a Ramona ismétlése is véget ér a Story5-ön, helyükre pedig érthetetlen módon olyan produkciók kerülnek, amelyek már egyébként is futnak a csatornán, de most egy másik időpontban az első résztől újra vetíteni kezdik őket: a Mar de amor október 25-től látható majd minden hétköznap 14:00-kor, miközben 0:35-kor és 05:55-kor is fut (mindkét időpontban teljesen más epizódnál járnak), a Cuando me enamoro pedig dupla részekkel startol október 31-én, 09:55-ös kezdettel, de aki szeretné, este 19:00-kor is elcsípheti a sorozatot, igaz, ott már a 116. részt tapossák a szőlősgazdák. Néző legyen a talpán, aki átlátja ezt.

Telenovella-maraton a Story5-ön

Igazi telenovella-paradicsommá avanzsált az elmúlt években a Story5 csatorna, hiszen míg a nagytestvérről, a Story4-ről idővel kikoptak a romantikus, latin-amerikai sorozatok, az ötös csatornán mostanra szinte kizárólag a telenovelláké, és azon belül főként a Televisáé a főszerep. A hétköznapi műsorkínálatukban például kora délutántól a főműsoridőig Televisa-sorozatok töltik ki a műsoridőt, melyek között akadnak régi kedvencek és teljesen friss alkotások is. Elég csak az alábbi, héttételes listára pillantani:

13:00: Rubí
14:00: La fuerza del destino
15:00: Siempre te amaré
16:00: La que no podía amar
17:00: Amor bravío (tv-premier)
18:00: Corona de lágrimas (tv-premier)
19:00: Cuando me enamoro

Elégedetlenségre tehát abszolút nem lehet okunk, annál is inkább, mert ez a fajta műsorrend kínálatban felülmúlja az olyan, kimondottan telenovella-vetítésre szakosodott csatornákat is, mint a spanyol Nova (itt “csupán” hat különböző sorozat fut a délutáni órákban), vagy az amerikai Univisión holdudvarába tartozó, világszerte fogható TLnovelas, ahol szintén egyszerre hat “retró”-sorozatot vetítenek (és amelyek közül egy sem premier!).

Reménykedjünk tehát, hogy a Story5 megmarad megbízható telenovella-felvevőpiacnak, én pedig titkon abban is bízom, hogy idővel tanulnak az RTL II-től, és nem csak a Televisától, hanem más gyártóktól is kapunk majd újdonságokat, hiszen bár a Televisa a szívem csücske, a változatosság sosem árt!

Időtlen szerelem az “Amor Bravíóban”

Carlos Moreno élvezettel oltja bele korábbi telenovelláit az éppen aktuálisan készülőbe, korábban a Cuando me enamoróban jelent meg Arturo Peniche személyében az En nombre del amor Cristóbal atyája, az Amor bravíóban pedig a Cuando me enamoro köszön vissza, mikor is Camila (Silvia Navarro) kinyit egy üveg ensenadai bort, amelyet ottjártakor személyesen Jerónimo Linarestől és feleségétől, Renata Monterrubiótól vásárolt, majd megjegyzi, hogy az ő szerelmi történetük legalább annyira telenovellába illő volt, mint az övé Daniellel (Cristian de la Fuente). Silvia Navarrón valóban látszik a nosztalgia öröme, miközben aktuális figurája előző karakteréről mesél, mindezt pedig megspékeli az Időtlen szerelem főcímdala, ami a háttérben hallatszik.

A legemlékezetesebb hősnők és lovagjaik (írta: Nike22)

Nike22, aki már többször is megörvendeztetett minket kitűnő írásaival – nemrég például a legjobb mellékszálakról szóló cikkét olvashattátok – ezúttal a Julieta ismétlésének apropóján gondolkozott el azon, melyik főhőspárosok történetei voltak rá a legnagyobb hatással, íme!

A sorozat + június 15-e óta harmadjára ismétli a Laberintos de Pasiónt (Julieta). Az RTL Klub 2001-ben hozta el nekünk a novellát. Jómagam akkor 14-15 éves voltam, közvetlenül a Paula és Paulina jelentette „élmény” után.  Nem csoda, hogy ez a történet kevésbé ragadta meg a fantáziámat, “Esmeralda” jelenléte ide, vagy oda. Most jó néhány évvel később kezdem felfedezni, értékelni az ehhez hasonló gyöngyszemeket.  Rácsodálkozom, hogy amikor még nem dívott az úton-útfélen való hosszabbítgatás, mikre voltak képesek a producerek. Ugyan nem robbantottak bankot ezekkel a novellákkal, de bizonyosan egy sokkal egészségesebb, önállóbb úton jártak azokban az időkben. Mára ezt már sokan elfeledték, inkább erőlködésnek hat az egész, a régi sikerek után ácsingózva.

Ez a mostani év talán kivétel lehetne, ha nem épp a legjobb történetet – Amor Bravío – készülnének elszúrni a nézettségi gyengélkedése miatt, és egy rózsanovellát 200 részessé duzzasztani a sikere következtében, ez már túl sok a jóból. Mivel a 2. félévben a jelenlegieknél már, csak haloványabb produkciók ígérkeznek, előfordulhat, hogy két komikusnak, kikiáltott történet fogja idén elvinni a pálmát.  A Por ella soy Eva – egy remake, érzéssel és józan ésszel átitatva – épp félúton tart, míg az induló Cachito de Cielo – minden szkepticizmus ellenére –  a producerek személye miatt ad okot a bizakodásra.  Ezt is megértük tehát.

Ezen felütés után jöjjenek azok a novellák és főhőseik, amelyek még egy másik kort idéznek, épp ezért állnak, olyan közel a szívemhez.

Íme, az én válogatásom:

Julieta – Pedro /Laberintos de Pasión/ (1999-2000): Ernesto Alonso utolsó előtti igazán sikeres novellája egy Blanco-Pena történet alapján!

Ebben, valahogy sikerült a jól bevált elemeket hétköznapi módon tálalni. Úgy értem, ebben nem voltak óriási titkok, lelepleződések, inkább, „csak” olyan nem tisztázott dolgok, amelyek az évek múlásával egyre mélyebb nyomott hagytak az emberekben. Sofia akár hozzá is mehetett volna Gabrielhez, ha nincs az a félreértés.  Így még egy okkal többje volt az apjának, hogy a gazdaság tovább örökítése szempontjából előnyös kompromisszumot kössön, nem számolva a lánya érzéseivel.  Genaro egy idő után már nem is törekedett arra, hogy legalább kölcsönös tiszteleten alapuljon a kapcsolatuk. A státusza, az elvárasai jobban érdekelték.  Valahogy az esendőség és a gyarlóság között egyensúlyozott végig, ahogy egyébként a szereplők mindnyájan, a maguk módján. Szerette a feleségét, – őt meg a fiai, akik hittek, hinni akartak benne – de sose tudta kimutatni az érzéseit. Ez inkább abban nyilvánult meg, hogy érezhetően ő jelentette számára a nőt, az anyát. Ami később Carmina sorsát pecsételte meg.

Remek karakterekkel dolgoztak. Példának okáért Rosendo, aki egy féreg volt kétségkívül, de hála az íróknak és Fernando Roblesnek őt is egyedivé tudták tenni. Nem is beszélve Nadiáról, akit túl egyszerű lenne velejéig romlottnak bélyegezni. Ahhoz túlságosan is vonzó volt. Mindig tudta, hogyan érje el, amit akar. Nem mindenki tudta volna, úgy elvenni egy férfi lelki békéjét, ahogy azt ő tette a fiatalabb fivérrel. Mindazonáltal néztem egy nagyot, amikor a magzatától próbált megszabadulni, az sem volt túldramatizált, vagy ilyesmi „csak” megdöbbentő, számomra.

Itt ismertem és szerettem meg Tiare Scandát, Abraham Ramossal egyetemben. Cristobal és Rocio kapcsolata a főhősökkel azt szolgálta, hogy előrelépjenek a saját életükben. Egyáltalán nem az utánfutóikat láttam bennük.  Egyikőjük sem egy Angelina Jolie, vagy Brad Pitt, de jól néztek ki. Összeillettek, szimpatikus párost alkottak.

Ha lehetek egy kicsit sekélyes, kár, hogy César Evorának nincsenek olyan jó génjei, mint Guy Eckernek, de a tehetsége és az itt játszott szerepe bőven kárpótol ezért.

Erkölcsi, lelki értelemben a nagyi jelentette a novella tartóoszlopát, Maria Rubio, pedig ehhez méltón formálta meg a szerepet. Mateo fivérként, nagybácsiként, és papként is érdekelt volt a történésekben. Hivatásából fakadóan nyilván kötelességének érezte, jó irányba terelni a körülötte lévőket, de sosem prédikált senkinek, ugyanakkor az események alakulásában tevékeny részt vállalt. Még az olyan máshol talán járulékosnak tekintett szereplők is fontosak és emlékezetek maradtak, mint Rocio szülei, Marisa, Gabriel ügynöke. Lauro, a festőnk bizalmasa, vagy a Valenciák mellett, San Vicente másik köztiszteletben álló családja.

Ezt a már így is kerek egészet a főhősök koronázták meg. Nem hiába lett Julieta, Leticia Calderon kedvenc karaktere. Francisco Gattorno 35 éves volt, amikor megformálta Pedrot, mintha csak rá szabták volna. Ennek köszönhetően – minden hibája ellenére – sokkal érettebb, kiforrottabb, nem utolsósorban férfiasabb lett ez az ember, mint egy „átlagos”- helyét kereső és a végén felnövő – Blanco-Pena főszereplő.

A  gyerekkori alteregókat is remekül választották ki. A kis Julieta nagyapja, pedig minden idők legszeretetreméltóbb nagypapája volt. Nagyon sajnáltam őt.

Ami még nagyon tetszett, hogy nem ütötte ki a szemem, hogy egyesek mit képviseltek a történetben. Gondolok itt például az öltözködésükre.  Persze tükrözte a személyiségüket, de csak annyira, mint emberekét, akik tudják, mi a kényelmes számukra. Ezért, a misén kívül Mateo sem viselt soha reverendát.

Ezt az egyszerűséget, letisztultságot, ami jellemzi nekem, mindenképpen Ernesto Alonsonak tulajdonítom. Különösen szembetűnő ez, a megelőző, vagy későbbi hasonló ivású történetekhez képest, amik aztán guilty pleasure-rel fűszerezett melodrámák a javából. Ez a történet úgy jó, ahogy van, egy esetleges remake csak elvenne belőle.

__________

Angela-Mariano /Angela/ (1998-1999): Az egész történet egy lányról szól, aki édesanyja halála után – hátrahagyva addigi életét – új városba költözik, hogy beteljesítse a neki tett ígéretét. Ami természetesen a bosszúról szól.  Ez azonban éppen annyira vértezi fel amennyire szükséges. Hamarosan találkozik egy férfival, akivel eleinte bizalmatlanok egymás iránt. Idővel, aztán megmutatkoznak az érzéseik. Marianóhoz szerintem bármelyik nő szívesen hozzámenne, tudva, hogy rábízhatja magát egy életen át.

Érdekes adalék, hogy Juan Soler ezt a szerepet még masszív nőcsábászként játszotta, hogy néhány év múlva, férjként és apaként, már csak a képernyőn való csókolózás iránti szenvedélye maradjon meg az egészből. Szerencsés, hogy a felesége nem féltékeny típus.

Blanco-Penáék, ezúttal is gondoskodtak róla, hogy a történet önálló életre kelljen. Előbb – utóbb mindenkinek tanúságot kellett tennie, ennek megfelelően nem is lett makulátlan vége, de így még jobban lehetett örülni a pár boldogságának, amire igazán rászolgáltak. Angela pedig visszatalált a hivatásához, megmaradva egyszerű és kedves lánynak, beteljesítve sorsát.

__________

Ramona – Alejandro /Ramona/ (2000-2001): Helen Hunt Jackson regénye önmagában valószínűleg nem egy shakespeare-i darab, de Lucy Orozco és csapata kihozták belőle a maximumot. Azóta sem jelentkezett újabb novellával a nő, pedig nagyon hiányzik a palettáról.

Természeten fantasztikus színészgárdát toborzott össze. Akkor még nem tudhatták, hogy ez volt a tragikusan korán elhunyt Eduardo Palomo utolsó főszerepe is egyben.

Kate del Castillo játszhatta el Ramonát. Megvolt benne az a gyengédség és odaadás, ami egy szerelmes nő sajátja, ugyanakkor a kényelmetlenségektől sem riadt vissza, amivel a választott élete járt, méltó társává válva Alejandrónak. Eduardo Palomónak nem voltak különösebben jóképű vonásai, fantasztikus felépítése, de olyan melegség áradt a tekintetéből, az egész lényéből, mintha földanyagokból gyúrták volna őt. Ezen adottságai itt érvényesültek a legjobban. Az arca pedig valamiféle bölcsességet sugárzott. Ez már a karakterformálásához tartozott, amit szintén remekül megoldott. René Strickler végre hozzájuthatott egy jól megírt szerephez – az El Privilegio de Amarban nem vártak tőle túl sokat – és élt is a lehetőséggel. Felipet gyakorlatilag társfőszereplővé tették.

Sergio Sendelnek ugyancsak Green seriff volt a legjobb szerepe, aki mexikóiként is ugyanolyan hitvány lett volna, de gringóként még rátett egy lapáttal, visszaélve vele, hogy egy kis szemétdombon ő volt a kakas. Különös véletlen, hogy a színész következő munkáját épp a La Intrusában kapta, amit élete legrosszabb tv-s  tapasztalataként élt meg.

Helena Rojo a producernő kedvenc színésze, így neki is tartogatott egy újabb nagy kaliberű szerepet.  Érdemes elgondolkodni, hogy Dona Ramonát valójában mi motiválhatta az ír katona emlékének őrzésében, az biztos, miután felnevelte a lányát örökre az élete részévé vált.

Nem volt szerteágazó története, épp ezért tudott minden szereplő szórakoztató és fontos maradni. A hűség az, ami először eszembe jut velük kapcsolatban. Ez a novella tényleg többet érdemelt volna.

__________

Karina – Mauricio /Rencor apasionado/ (1998): Erről az Elfeledett novellák között olvastam. Egyből felkeltette az érdeklődésemet, elsősorban Natalia Esperón miatt. Meglepetésként ért, hogy ez volt Lucero Suárez első komolyabb projektje, az meg pláne, hogy mindössze 60 részes. Nem lehet más csak jó, mivel a történet sem mindennapi.

A főhősnek itt kell legnagyobb változásokon keresztülmennie, hogy méltó lehessen, ahhoz a  nőhöz, akinek végül sikerül felismernie az értékét. Mauriciót Eduardo Santamarina játszotta. Az lett volna az ideális, ha a főhősben az ő külseje és Jorge Salinas tehetsége párosul. Ez sajnos lehetetlen, így, csak remélni tudom, hogy Santamarina önmagában is izgalmas tudott lenni. Bármennyire is ellentmondásnak tűnik ez vele kapcsolatban. Natalia Esperónnál alkalmasabbat pedig nem is találhattak volna a női főszerepre. Ő rendelkezik azzal a tehetséggel és belső szépséggel, amire itt feltétlenül szükség volt. Nagyvilági nővé vált idővel, felülemelkedve olyan dolgokon is, amiken nem lehetett egyszerű, az érzései kereszttűzében. Ezt, csak úgy érhette el, hogy valamikor törött szárnyú  madárként indult. El tudtam volna neki képzelni egy TvyNovelas-díjat.

Nem szóltunk még  Aracelyről, akit ekkor ígéretes tehetségeknek tartottak, vagy Kuno Beckerről, aki szintén első lehetőségét kapta meg.

__________

Perla – Roberto /Perla/ (1998):  Egy kis kitekintés a szomszédba. Az 1994-es Perla Negra remake-je. Ezen a történeten tényleg látszott, hogy elgondolkodtak rajta, energiát fektettek bele, mielőtt papírra vetették, megvalósították. Többek között ezért is a műfaj prototípusa számomra. Ebbe beletartozik az is, hogy az elején nincs semmiféle romantikus felütése. A kialakuló szerelmi háromszög, egyrészt vicces volt a folyamatos lepattintások miatt, másrészt viszont nagyon is komoly, hiszen láttuk, mi maradt utána. Egy fiatal lánynak egyik napról a másikra, hozzá kellett edződnie az anyasághoz, az üzleti élethez, és egy olyan családhoz, ami finoman szólva sem a béke szigetét jelentette. És a fekete gyöngyökről még nem is beszéltünk. A szerelem eleinte tényleg, csak egy volt ezen kihívások sorában.

Az argentinok mindig is értettek a karakterek ábrázolásához. Szerintem azért, mert a műfaj ezen szegmenséhez filmszerűen közelítenek. Miért írnának papírmasé figurákat, amikor a hús-vér emberek sokkal izgalmasabbak. Ezt senki sem csinálja jobban náluk. Igen ám, de ami bejön a vámon, általában el is megy a réven. A kirakósaik gyenge pontja, ugyanis többnyire maga a történet, de nem ebben az esetben, mert itt ennek is sikerült megszolgálnia a bizalmat.

Köszönet az eredeti alkotóinak, de a mexikóiaknak is, amiért megtalálták azokat a színészeket, akik ugyanolyan tehetségesen, életszerűen formálták meg a karaktereket, mint argentin kollégáik, általuk azonban teljesen más hangulata teremtődött  a novellának. Természetesen a főszereplők is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy sokkal napsugarasabb, fiatalosabb lett az egész. Ez hozzám legalábbis közelebb áll, mint az eredeti, borongós színezete.  Elég, csak megnézni a két főcímet.

Az az igazság, hogy Silvia Navarro a csúcson kezdte ezzel a novellával.  Jó volt látni egy friss arcot, egy valójában 20-21 éves színésznőt, egy ilyen korú szereplő bőrében. Egyszerűen sugárzott róla a szimpátia, ahogy manapság is.  Olyan érettséget, tartást, tettrekészséget, és jó kedvet kölcsönzött Perlának, amivel teljesen magáéva tette a karaktert. Anyaként, üzletasszonyként is abszolút hiteles volt.  Bármennyire is az ellenkezőjét gondolnánk, őt a születése körülményei predesztinálták arra, hogy felnőve olyan ember legyen, amilyen. El is nyerte a jutalmát. Roberto is hosszú utat tett meg, míg playboyból családfővé avanzsált, de megérte, cserébe ő mondhatta el ezt a zárómondatot: „Hosszú idő telt azóta, hogy elváltunk egymástól, de most már azt akarom, hogy a feleségem légy újra, amíg, csak élünk!” Ez a novella a kivételt erősítő szabály, mert még, az sem zavart, hogy 208 részesre sikeredett.

___________

Karla – Gabriel /Zacatillo/ (2010): Ki másnak juthatott volna a feladat, hogy bebizonyítsa az eredendően mehikáno humorú komikus novellák létjogosultságát a Televisánál, ha nem Lucero Suáreznek? Mindezt egy ’90-es  évekből származó történettel. És megcsinálta! Az egész felfrissült, élettel telt meg. Karla bájos és kedves volt. Gabriel pedig a megfelelő férfi a számára. Egy olyan ember, aki veszélyeztetett állatfajok élőhelyének megóvásara tette fel az életét. Teljesen különbözött azoktól, akik addig körülvették őt.

___________

Aura – Roman /La calle de las novias/ (2000): Silvia Navarro miatt nézném meg.  125 részével még tűrhető hosszúságú is. Szintén Azteca.

__________

Renata – Jeronimo /Cuando me enamoro/ (2010-2011): Silvia Navarro és Juan Soler ebben a novellában dolgoztak együtt először, de az ismeretségük jó néhány évvel ezelőttre datálódott már. Juan elmondta, hogy húgaként tekint partnerére, és imádott vele dolgozni, mert a humora, nyitottsága a feleségére emlékeztette. Azt is nyilatkozta még, hogy sok mindent megosztott Silviával a forgatások alatt, mert tudta, hogy bízhat benne, nem fogja további adni, amit hall. Meggyőződésem, hogy ezek a tényezők mind közrejátszottak a köztük lévő kémia kialakulásában. Élvezték a közös munkát, mert törődtek egymással, barátok lettek.

Visszatérve a történetre nem tudom, milyen múzsa érintette meg az írókat, de az elején nagyszerűen dolgozták ki a szereplők közti kapcsolatrendszereket és az egyes karakterek motivációit is. Nem beszélve a főbonyodalomhoz vezető kis puzzle darabokról. Azt mondjuk kevésbé értettem, hogy Robertának a Matíassal való affér után miért kellett rögtön a szerelemre hivatkoznia. Mondhatta volna, hogy elkeseredett volt, kiábrándult, vissza akart vágni, ezért feküdt le vele. Persze így is elérték, amit akartak, de ha már szégyentelenek vagyunk, legyünk stílusosak.

Nagyon tetszett a főhősök egymásba szeretésének mikéntje is. Pontosan az jött le a képernyőről, amit sugallni akartak. Renata egész életében a gyerekkori szerelmére Matíasra várt. Amikor az visszajött, kis idő múlva egyértelművé vált, hogy most már viszonozná az érzéseit, mi több járni is kezdtek. De Renatanak végig kétségei voltak, nemcsak a hozzáfűződő érzéseinek letisztulása okán,  hanem egy férfi miatt is, aki rövid, de „közeli” ismeretségük alatt rabul ejtette őt. Ráadásul az illető sportot űzött abból, hogy váratlanul feltűnt mindenhol. Ez aztán olyan szembesüléseket vont maga után, amelyek, csak még jobban bonyolították a dogokat. Épp tisztázni akarták a félreértéseket és beszélni a hogyan továbbról, amikor megtörtént a baj.  Ezután döntettek úgy, hogy felvállalják az érzéseiket, mivel őszintén szerették egymást, készek voltak kiállni egymásért.

Az esküvő előtt a vőlegény megtudott ezt-azt a menyasszonyáról, leendő anyósa jóvoltából. Ennek köszönhetően  a nászéjszaka után drámai gyorsasággal esett szét a sztori integritása. Így lett ez  a novella a ki nem használt lehetőségek mintapéldája. Szomorú, mert Jeronimo, ahelyett, hogy bízva feleségében, valóban utána járt volna az öccse halálának, hagyta magát eltéríteni egy burkolt, de nagyon is egyoldalú álláspont által. Számos irányba elindulhatott volna a történet, akkor tényleg a lelki folyamatokra helyeződött volna a hangsúly. Ha rákérdez Renatanál, máris árnyalódott volna a kép az anyósáról. A sejtései megerősítést nyerhettek volna. Aztán ott a gyász, hogy a nősülésével tulajdonképpen azt az életet kezdte élni, amit Rafaelnek kellett volna, és meg is érdemelt volna. Majd annak tudata, hogy minél közelebb kerül az igazsághoz, annál inkább elborzad tőle.  A gyerek, mint Roberta újrakezdésének záloga, ezen a ponton lehetett volna bevonni Matiast. Renata és Roberta kapcsolatának helyreállása, hogy jó testvérek lehessenek végre. Gonzalo felismerése, hogy az egyik lánya iránti rajongásával – akaratán kívül – ártott a másiknak. A nővérek szembesülése az igazsággal.  Itt megmutatkozhatott volna, milyen összetartó is a család. Fina súlyát a két főbűn adhatta volna meg és az, hogy ennek ellenére biztonságban érzi magát. Augustin is sokkal emberibb módon válhatott volna rögeszméssé. Egy Renatához hasonló nő, sok mindenre ráébreszthetett volna egy magafajta embert, de igazából nem lettek volna illúzióim ezzel kapcsolatban. Túl sok a volna, de ilyen is lehetett volna. Jeronimo azért szeretett bele Renataba, mert az egész lényével gyógyírt jelentett a számára, teljesen átjárta őt. Erre bosszút áll rajta. Ugyan már.

Az nem kifogás, hogy ez, csak egy telenovella, hiszen fantasztikusan indult, akkor később miért oltódtak be gondolkodás ellen?

__________

Carolina – Antolín /La Fuerza del Destino/ (2011): Végig az volt az érzésem, hogy mindenbe csak belekaptak, de semmit sem fejtettek ki rendesen benne. Kár érte, mert nagyon jó karakterek népesítették be a novellát – remek színészek tolmácsolásában – túl jók ahhoz, hogy, csak az események kommentálása kapcsán elejtett vitriolos, vagy épp éleslátó megjegyzéseik miatt emlékezzünk rájuk.

A fent említett páros tagjai nem a főszereplők voltak, de, engem, csak ők érdekeltek. Ha belegondolunk ennél hagyományosabban nem is alakulhatott volna a kapcsolatuk. Megismerkedtek, barátok lettek, később egymásba szerettek, összeházasodtak, aztán családot alapítottak. Egyszerűségében volt nagyszerű, ahogy végigcsinálták a látás visszanyeréséért folytatott küzdelmet is. Ezután Antolínnak sem esett nehezére rendes emberré válni, főleg miután meglátták egymást a műtétet követően. Szinte hallani lehetett, amint azok a súlyos kövek legördültek a szívéről. Tudta, hogy minden korábbi elhajlása ellenére, ez a lány a legnagyobb dobása. Az Arceliaval való találkozás, pedig több érzésről és melegségről tanúskodott, mint a főhősök jelenetei összesen.

Ha már párok, Antolín járgánya nyugodtan megkaphatná a minden idők legcoolabb – bocs a szép magyarságért – telenovellás kelléke címet. Remekül mutattak együtt.

__________

Paulina – Rafael /Quererte Así/ (2012): Több okból is szívesen megnézném ezt a novellát. Sok jót lehetett róla olvasni, de azt is, hogy méltatlanul magára hagyták. Valamiért senki sem bízott benne igazán, beleértve az Aztecát is.

Én a Tierra de Pasiones óta eleggé berzenkedem  Eric Vonntól, de lehet, hogy az inkább Spanic  ízlését tükrözte, mint az övét. Ennek adnék egy esélyt, kíváncsi lennék milyen történetet szőtt a juvenil kategóriás főhősök köré, akik között egyébként – az olvasottak alapján – nem mindennapi kémia alakult ki. Az is ígéretes, hogy, mindössze 120 részes.

__________

Megpróbáltam kedvet csinálni a kedvenceimhez, persze nem vagyunk egyformák, mindannyiunkban más és más indít el valamit. Számomra a legfontosabb, hogy egy adott novella, nyomot hagyjon bennem, megérintsen, a közvetlen történeten túl is, anélkül, hogy igazán törekednie kellene erre.  Ennek nyilván alapja a történet, aminek viszont kulcsa a cselekményvezetés. Nem véletlenül, annyi részesek, ezek a novellák, amennyik. Nem kéne félniük a hosszabbaktól sem, ha olyan profik lennének, mint kolumbiai kollégáik, akik ráadásul, még a kevesebb több elvét is szem tartják. Méhikóban egyik sincs jelen, megfizették az árát a sztárok dédelgetésének, így mennek a saját fejük után, mivel a nézettségi mutatók felülírnak mindent. Még jó hogy az egyszer-egyszer magához térő közönség, azért pofára is ejti őket néha. Nagy tűzijáték lehet itt a második félévben. Televisa, szeretünk!

Elhunyt Yolanda Mérida és Julio Alemán

Mexikó gyászol, tegnap ugyanis két szomorú halálhír járta be a sajtót: egymástól függetlenül a 82 éves Yolanda Mérida és a 79. évében járó Julio Alemán is távozott az élők sorából.

Yolanda Méridára (1929-2012) itthon leginkább a Cuando me enamoro Manuelájaként emlékezhetünk, de a színésznő feltűnt korábban olyan kultikus sorozatokban is, mint a Los ricos también lloran, a Pasión y poder vagy az Amor real, melynek eredetijében, a Bodas de odióban is szerepelt (akkor Rosariót, a főhős anyját játszotta). Bár novellákban is gyakran szerepelt, szenvedélye volt a színház és a filmszinkron is, többek között Katherine Hepburn és Bette Davis “spanyol hangja” is ő volt, valamint ő volt a teleteatro (tévészínház) műfajának egyik úttörője.

Julio Alemán (1933-2012) szintén nem ismeretlen a magyar nézők számára, játszott az Alma rebeldében, a Las vías del amorban, a Las tontas no van al cielóban, a Destilando amorban, a Corazón salvajéban illetve a Soy tu duenában, ez utóbbi volt utolsó tévés szerepe. Utoljára a Perfume de Gardenia c. darabban állt színpadra Aracely Arámbula oldalán. Julio eredetileg textilmérnöknek tanult, de elcsábította az előadóművészet világa, korábban énekesnek készült, majd a színészet felé vette az irányt: fényes karrierje során több, mint 30 színházi darabban és 150 filmben láthatták a nézők. Szerepelt az első mexikói telenovellában, az 1958-as Senda prohibidában is. 2001-ben tüdőrákot diagnosztizáltak nála, melyet ugyan egy tavalyi hír szerint sikeresen leküzdött, tegnap azonban komplikációk léptek fel, és sürgősen kórházba kellett szállítani, ahol sajnos már nem tudtak rajta segíteni. A twitteren azóta többek között Sebastián Rulli, José Alberto Castro, Mariana Seoane, Rogelio Guerra és Chantal Andere is kifejezte mélységes sajnálatát a hír hallatán.

Nyugodjanak békében!

Időtlen szerelem – március 5-től a Story5-ön!

Míg Mexikóban jövő hétfőn az Amor bravío premierjének örülhetnek a helyiek, addig idehaza szintén egy Silvia Navarro-novella startol el újra: a Story5 a reggeli 07:55-ös idősávban lövi el ismét a Cuando me enamorót, melyet egy év leforgása alatt immár harmadszor ad le a Story-csoport. Akinek még esetleg nem volt szerencséje a történethez, vagy kedve támadt nosztalgiázni, itt talál temérdek anyagot a novelláról.

Új év, új műsorrend a Story5-nél

A Story csatornáitól már megszokhattuk a hasraütésszerű műsorszerkesztést, ez úgy tűnik, 2012-ben sem változik: január 16-tól ugyanis a Story5 teljesen átalakítja a műsorstruktúráját, és gyakorlatilag egész nap szinte csak telenovellákat sugároz majd, ebből a Televisát érintő szakasz a következőképpen fog alakulni:

• a Ramona marad délelőtt, 10:35-kor folytatódik az indiános sorozat, ám ezentúl hétfőtől vasárnapig.
• az Esperanza duplázása megszűnik, és a sorozat korábbra kerül, 15:55-kor lesz majd adásban, szintén a hét minden napján.
• szintén korábban lesz látható az Időtlen szerelem, és ugyancsak heti hét új epizóddal, 17:15-ös kezdéssel.
• az Esmeralda átkerült 18:30-ra, ám ezentúl belőle csak heti öt adagot kapunk, hétfőtől péntekig.
• meglepő módon a Story5 is elindítja nem sokkal anyacsatornája után A végzet hatalmát, ugyan megmagyarázhatatlan módon a nyolcadik résszel (a többi ismétlés gond nélkül folytatódik a soron következő fejezettel), de legalább lesz egy esti ismétlősávja a Story4-en bemutatott premier epizódoknak. Ez viszont csak a hétköznapokat érinti, 19:30-kor lesznek láthatók a részek.

Arról nincs hír, hogy a befejezetlenül maradt, de az új rendszerből kihajított Szeretni bolondulásig, illetve Az ősforrás folytatódnak-e, én legalábbis nem találtam meg őket egyik nap programjában sem. Persze oké, hogy ismétlések, de biztos volt, aki követte őket, és velük mindenképp kitolás, hogy még egy ismétlőcsatorna sem képes tisztességesen, végig leadni a sorozatot.

Időtlen szerelem: én így látom – írta: csajszi901

A házi Cuando me enamoro kritikaíró-versenyünk győztes írása ismét csajszi901-é, aki kellő aprólékossággal és járta körül a témát. Ezúton is köszönet mindenkinek, aki cikket küldött, és azok se csüggedjenek, akiknek most nem került ki az írása, lesz még lehetőség kritikát írni bőven! A cikkhez – mely a sorozat végkifejletéről is szót ejt, így olvasása a novellát a Story5-ön követőknek erősen ellenjavallt – jó olvasást!

„Mivel már az összes szerelmi történetet elmesélték egyszer valahol, a lényeg ma már az, hogy kitől és hogyan halljuk a sztorit. Rendelkezésünkre áll egy szenzációs eredeti, és ennek a csodás átírása…” – Juan Soler. Nos igen, ezt a novellát ”néhányszor” elmesélték már, hiszen Caridad Bravo Adams egyik legtöbbet feldolgozott művéről van szó (két film, valamint hét sorozat alapjául szolgált). Ennek tudatában Carlos Morenónak és csapatának pláne volt mit felülmúlnia ebben a verzióban.

Árulás, önzőség, irigység, ármány, intrika, düh, gyűlölet, bíráskodás, öntörvényűség és a bosszú az, ami ezt történetet élteti… és a szerelem? Beteljesedhet-e úgy, ha egy hazugságból születik? Már ismerősen cseng ugye? Valójában is csak ennyi lenne? Nem hiszem! A kérdés itt már az, hogy vajon tartalmazza-e azt a pluszt, ami egy ennyiszer képernyőre vitt történetnél még újat mutathat a nézőnek? Lássuk!

Címmustra: Már megszokhattuk az esetek többségében, hogy a (jó!) cím általában körbehatárolja a sztorit. Itt háromszor jelent meg a La Mentira ~ A hazugság (65’-ös 72’-es venezuelai ill. ’98-as feldolgozás) ezután következett az El amor nunca muere ~ A szerelem sosem hal meg (1982), aztán az El juramento ~ Az eskü (2008), Cuando me enamoro (2010), míg végül a Corações feridos (2011) ~ Sebzett szívek nevet kapta a projekt. Ha jól megnézzük, látszik, hogy leginkább a CME tűnik ki a sorból, mivel ebben a formájában ez passzol legkevésbé a tematikához. Azon túl, hogy elég hosszú, (Cuando me enamoro – Se detiene el tiempo ~ Amikor szerelmes vagyok, megáll az idő) jelentésében nem fedeztem fel a párhuzamot a történettel. Az angol fordítás viszont annál inkább beilleszthető a fenti sorba, ugyanis a Timeless Love ~ Időtlen szerelem, már érezteti velünk, hogy a két főhős ki állja az idő próbáját.

A főcímről és a főcímdalről: Gondolom, mindenkinek megvannak a kedvencei, hát nekem ez abszolút ide tartozik! A színvilága bámulatosan szép, a kép sarkaiban megjelenő szegélyező motívumok úgyszintén. Stílusos, hangulatos, gyönyörű képeket, tájakat láthatunk (első snitt – ensenada-i kikötő), valamint a szőlőültetvények, melyek magukért beszélnek, és amiből asszociálni lehetett magukra a helyszínekre, ahol majd életre kel a sorozat. Ezt nagyon jól eltalálták és kivitelezték. Egyszóval káprázatos az egész felépítése, szívem szerint én is beugranék közéjük szőlőt taposni! 🙂 Ehhez még hozzátársul Enrique Iglesias és Juan Luis Guerra temperamentumos aláfestő zenéje, amivel megfejelik ezt az amúgy sem szimpla entradát.

Látszott, hogy foglalkoztak vele, mint, ahogy a legapróbb részletekkel is. Gondolok itt pl. a névválasztásokra/változtatásokra, vagy a hajviseletre. (Szeretem az effajta megoldásokat, ahol nem hasraütésszerűen választanak ki egy adott szisztémát, hanem mindennek megvan a miértje és a hogyanja. Így lehet, hogy sokszor a részletekben ott van maga a megoldás is.)

Ami újdonság volt előző változatokhoz képest: amint Juan Soler is elmondta, beiktattak egy 24 évvel ezelőtti előzmény-szálat, ami eddig egyik változatban sem jelent meg. Nekem nagyon tetszett, az, hogy végre nem a szokványos módon találták az „elhagytam a lányom” részt. Itt megjelent egy hihetetlen akaraterővel rendelkező nő, akivel kegyetlenül elbánt a sors (vagy inkább Pepa), mégis az egész életét arra tette fel, hogy megtalálja a gyermekét, és általa létrehozott reményközponttal az egyedülálló anyákat próbálta segíteni.

A sztori másik kulcsfontosságú szála az elhunyt testvér és a bátyja által fogadott bosszú: itt jött a képbe a ’98-as remake Kate del Castillo, Guy Ecker és Karla Álvarez tolmácsolásában.

La Mentira vs. CME

Az előbb említett történet 1-2 ponton eltért a mostanitól, így megpróbáltam néhány ellentétet összeszedni:

A vipera: Virginia Fernández-Negrete (Karla Álvarez) nem szerette Ricardo-t (Rodrigo Abed), csak kihasználta. Elvetette a gyerekét, elköltötte a befektetésre szánt pénzt. A bonyodalmakat elindító fivér öngyilkos lett. Az orvos (Salvador Pineda) részeg volt, de nem operált, mert már nem lehetett mit tenni. Idővel a „barátjává”/segítőjévé vált a főhősnek. A végén sikerült rendbe hoznia a házasságát. A főhősök csak az estélyen találkoztak, így a férfi kizárólagosan, csak a bosszú céljából közeledett a nőhöz.

Demetrio Asunzolo (Guy Ecker) soha nem látta öccse barátnőjének fényképét, mert az dühében elégette (a nőtőtől kapott levelekkel együtt), és csak egy kis töredék maradt belőle, amin annyi látszott, hogy egy V-alakú brosst viselt. Csak Virginia ármánykodásainak köszönhetően, valamint, hogy Verónica (Kate Del Castillo) az összejövetelen nem viselte a V-betűs kitűzőt, ezért hitte azt Demetrio, hogy ő az, akit keres. Sajnos „a vipera” mesterkedései miatt (abortuszt rákente unokatestvérére-> elfordult tőle a családja) Vero tényleg „belemenekült” a férfi által kínált házasságba. Sokkal nagyobb hangsúly volt a fizikai megaláztatáson, és bántalmazáson. Olyan mintha a férfit tényleg csak a bosszú éltetette volna, ugyanakkor csak magának akarta a nőt, nem engedte telefonálni, el akarta vinni magával a hegyekbe stb. Többször erőszakos, durva volt vele. André, a belga üzletember tényleg segítette és támogatta Verónicát. A végén Vero édesanyjával alkottak egy párt.

Időtlen szerelem: Roberta Monterrubio (Jessica Coch) először csak szórakozott Rafaellel (Sebastián Zurita), aztán mégis beleszeretett. Az ő gyerekét nem vetették el (habár először azt akarta az anyja), de ezzel manipulálták Matías-t (Jose Ron) és feketítették be a főhőst. A bonyodalom elindítóját megölték. Josefina (Rocío Banquells) tette, mivel nem volt méltó a lányához. Az orvos részegen megoperálta, de nem tudott rajta segíteni. Később börtönbe került, házassága tönkrement. A főhősök még jóval a bonyodalom kibontakozása előtt találkoztak, látszott, hogy izzott köztük a levegő.

Jerónimo Linares (Juan Soler) látta testvére menyasszonyának képét, csakhogy mindkét lány rajta volt a fotón. De mivel az egyikről úgy tudta, hogy Adriananak hívják és a képet R-el szignálták rögtön a másikra kezdett gyanakodni. Egészen addig, még a party után haza nem ment és Carlos (Carlos De la Mota) meg nem mutatta az R-betűs nyakláncot, amit a birtokon találtak, de mivel azt látta Robertán, de Renatán (Silvia Navarro) nem, így kezdett összekuszálódni a kép. Ráadásul a nő saját magát keverte bajba, mivel a bárban Adrianaként mutatkozott be és azt mondta, hogy a barátjára vár. Ehhez még párosult, hogy Fina „vallomása”, aki időközben kiderítette a férfiról, hogy Rafael féltestvére, és mindenfélét hazudott neki a „lányáról”, hogy majd ezek után úgyis ott hagyja.

Itt azért házasodott a lány, mert beleszeretett Jerónimóba és kiállt mellette. Sokkal inkább a lelki megpróbáltatásokra építettek mindkét főszereplőnél. Linares nem tudta elhinni, hogy az a nő felel az öccse haláláért, aki már előzőleg megtetszett neki. Így jóval nagyobb lelkiismeret-furdalás gyötörte, hiszen ha előbb erőltette volna a boncolást, akkor kiderült volna, hogy a felesége ártatlan. Ráadásul az egész nyomozása semmit sem ért, mert meg kell találnia az igazi gyilkost. Plusz végig jó emberre gyanakodott, mert Roberta volt Rafael barátnője. Az Agustín (Lisardo) képében megjelenő lovag csak látszólag volt kedves és segítőkész. Igazából csak magának akarta Renata szerelmét, mindent el akart venni a riválisának vélt „Jóképűtől”. A végén meghalt.

Ezen „kis” kitérő után vissza a 2010-es verzióhoz.

Színészi játék: Juan Soler hitelesen alakította karakterét (néha kicsit már túlságosan is), mert nem lehetett egyszerű életre kelteni egy ilyen embert, aki idővel teljesen ellentmondásba került saját magával, tele lett kettős érzésekkel, őrülten és szenvedélyesen szerelmes lett abba a nőbe, akit ugyanilyen intenzíven gyűlölt is.  Silvia Navarro szerintem megint profi alakítást nyújtott, neki minden egyes mozdulatával és könnycseppjével azonosultam. A főhősnő helyzetét mindig remekül éreztette a nézővel, sokszor én is teljesen bele tudtam élni magam egy adott szituációba általa. (Pl. Az elejétől fogva érez valamit Regina iránt, és ez kölcsönös, csak éppen nem tudták, miért van ez így? A közös vér az, ami egymáshoz köti őket.) Említhetném még itt René Casados, Julieta Rosen, Rocío Banquells és Jessica Coch játékát. Magáért beszél. (Ahogy az utolsó részben megmentette a testvére életét, és felrója az anyjának, hogy az ő szeretete ölte meg. Hát ez valami lehengerlő párbeszéd volt! Ekkor érti meg a néző, hogy Roberta egy érző lélek, csak nem találta a helyét a világban. Mivel Fina annyira próbálta a maga képére formálni – hol több, hol kevesebb sikerrel -, hogy észre sem vette, mekkora kárt okozott. Levonható a következtetés, hogy az emberi nagyravágyás, és önzőség nem vezet sehová. Hiszen, ha ő a lánya érdekében tett mindent, akkor sok értelme volt, mert a saját gyermekét is a halálba üldözte. Sokkal inkább azért tette, mivel nem bírta elviselni más ember – főképp Regina és Renata – boldogságát.)

Ide tartozik még a két főhős közötti kémia, hát az egyszerűen… nem tudom mit műveltek ők ketten, hogy ez így sikerült (mennyiben járult ehhez az hozzá, hogy Juan felesége, Maki azt mondta szeretné, ha szenvedélyesebbek lennének a képernyőn, hogy hitelesebbek legyenek). Úgy látszik valami hatott, nagyon is, mert csak lestem, mint Rozi abban a bizonyos moziban. Jó pár telenovellát magam mögött tudhatok már, de azt biztosan állíthatom, hogy ilyen kémiát csak kevésnél vagy szinte sehol nem tapasztaltam. Róluk tényleg elhittem, hogy szerelmesek, ez már önmagában sokat számított.

Az CME stábja olyan lehetett, mint egy nagy család, hiszen a szereplők többsége játszott Moreno előző novellájában (A szerelem nevében) is. Pl. Sebastián Zurita, Zoraida Gómez, Alfredo Adame (Honorio), Olivia Bucio (Ines), Fernando Valencia (Chema), David Ostrosky (Benjamín Casillas), Yolanda Ventura (Karina), Hugo Macías Macotela (Severino atya).

Nagyon tetszett, hogy más színészek játszották a szereplők fiatalkori énjeit. Remekül választották ki őket. Jorge De Silva (fiatal Gonzalo) kifejezetten hasonlít Casadosra, és picit Margarita Magaña (fiatal Pepa) is Rocío Banquells-re vagy akár Silvia Manríquez (fiatal Cata nagyi) Irma Dorantes-re. Külön dicséretet érdemel, hogy az „ifjú titánok” által képviselt generáció is lehetőséget kapott a szárnybontogatásra. Mint pl. Zoraida Gómez (Julieta), Eleazar Gómez (Aníbal), Geraldine Galván (Alisson)

Továbbá, ahogyan a vágásokat kivitelezték, különböző szögből/képkockákból mutatták a jelenetek többségét. Emellett az is szót érdemel, ahogy a fiatal kori szereplők „átalakultak” a mostani énjükké. Az egyik pillanatban még Lidia Ávila-t látjuk (fiatal Regina), a másik percben pedig már Julieta Rosen áll a torta mellett. Amikor az ajtót Juan Ángel Esparza és Susana Diazayas nyitja ki, (A fiatal Isidro és Ines) de a nappaliba már Antonio Medellín és Olivia Bucio lép be. A lépcső tetején még a gyerek Roberta indul el, és mikor leér, már Jessica Coch-ot mutatják.

Az, hogy mertek újítani, valami mást kipróbálni, hiszen a sztori szőlőültetvényre való exportálása zseniális húzásnak bizonyult. Jó nem mondom, hogy a tequilás megoldás piskóta volt, de emellett nehezen rúg labdába. Nem is gondoltam volna, hogy Mexikónak van egy ilyen oldala is, ahol a boroké a ’főszerep”. Itt örültem a legjobban a producer (Carlos Moreno) európai (főleg) spanyol kötődéseinek.  Mint a novellák többségénél, ennél is, minden párnak megvolt a maga dala. Amikor az adott páros jelenete alatt felcsendült az aláfestő zene, már rögtön tudtuk, hogy kikről lesz szó. A főhősöknek persze többfajta zenéje volt, mindegyik máskor szólalt meg. Monológok, dialógok, szerelmi vagy éppen szomorú részek kapcsán.

Ennyi dicséret után már illene valami rosszat is mondani ugye? Nézzük csak!

A történet „megfizetsz a testvérem haláláért” szála már a 81. résznél révbe ért, Kiderült, hogy Rafa-t meggyilkolták, Renata tisztázódott és úgy tűnt, ki is békül a férjével. Sőt még az „engem senki sem szeret és ért meg” testvérke is hajszál híján lebuktatta az anyját, amikor feltette neki az ominózus kérdést: – Anya, csak nem te ölted meg Rafael-t? Na, pont őt mondott volna igazat… meg hát akkor a sorozat sem 181 részes, hanem rekordgyorsasággal befejeződhetett volna. De nem így történt. Lehet, hogy a producer és csapata kifelejtették a számításból, hogy a „keresem a lányom” című etap már maga felérne egy sorozattal (lsd: EPDA).

Juan Soler egyik nyilatkozatában még az állt, hogy 140 részes lesz, ha nem hosszabbítják meg. Sajnos a mexikói telenovellák „előre megjósolható” végzete utolérte ezt is. Ez a lépés már előrevetítette a sanyarú helyzetet, a részek minőségi és tartalmi romlását. Már kevésbé tudtak izgalmasan befejezni egy szakaszt. Hiába jöttek az új szereplők – Marina (Martha Julia), Julieta, Aníbal, Alisson, Germán (Marco Muñoz)- és velük egy együtt más konfliktusok, (Pepa elhiheti Reginaval, hogy Roberta a lánya) ezzel már inkább a szokásos mondvacsinált helyzetek hatását éreztették mintsem az újdonság varázsát keltették életre. Kicsivel több kreativitást vártam volna, hogy ha már az eredeti cselekmény ilyen hamar kifújt, akkor a másik főszálon futó eseményeket megbolygatom. Azonban semmi ilyet nem tapasztaltam.

Szinte mondhatnám, hogy önmagukat remake-elték, hiszen jó néhány csavart/fordulatot már felhasználtak az ENDA-ban. pl. Carlota épp annyira nem tudta elviselni, hogy Cristobal nem őt választotta, mint ahogy Josefina nem tudott megbocsájtani Robertonak vagy Gonzalonak. Fina ugyanúgy ki akarja túrni Renata-t minden vagyonából, mint Carlota Paloma-t (+ egyik lány sem tudja, hogy valójában van öröksége). Ameddig csak lehetett kihasználtak embereket, majd eltették őket láb alól: Carlota->Acardia Pepa-> Gustavo (polgármester), Blanca. Carlota inkább látta börtönben Cristobal-t, mint mással, Finanak Gonzalo jobb holtan, mint Reginaval együtt. Először mindketten megjátszották magukat, csak hogy ne kelljen börtönbe menni, és később valóban utolérte őket a színlelt betegség. Josefina bolondnak tetteti magát a végére meg is bolondul, Carlota mozgásképtelennek mutatkozik, majd az esés következtében tolókocsiban végzi a börtönben. Pepa Renata-t akarja lelőni, Roberta megmenti, Carlota célpontja Paloma, az ő védelmében Gabriel lép közbe.

Nem tetszett, hogy tényleg mindenkit kivontak a forgalomból, aki bármikor a főhősök közé álhatott volna (Agustín, Roberta, Marina). Jó, az utóbbi halála „váratlan” volt, mert nem lehetett rá számítani, de csak így van meg főszereplők számára a happy end. Azt nem értem, hogy Robertát mért kellett kiiktatni, vagy általános érvényű, hogy a megtévedt lelkek ilyen áron javulhatnak meg? Az elején elsütötték, hogy Pepa „szeret bele” Regina férjébe majd 24 évvel később fordítva. Ez rendben is volt, hiszen a sors és a szerelem útjai kifürkészhetetlenek. Továbbá ott is fellelhető a párhuzam, hogy két féltestvér szerelmes lesz szintén két féltestvérbe. Még az is elment, hogy megint ugyanattól a férfitól két nő vár gyereket. Az viszont már szerintem sok volt, hogy megismételték a történelmet, és ugyanúgy, mint anno, most Marina ikrei és Renata fia is egy napon születtek meg. Jó, értem én, így akarták érzékeltetni, hogy ettől függetlenül még kibírhatja a kapcsolatuk (Regina sem azt vette zokon, hogy Robertonak mástól született gyereke, hanem éppenséggel „elfelejtett” róla szólni), csak ennyire azért nem kellett volna megkeverni.

A mellékszereplők csoportja és problémái miatt néha olyan érzésem keltett, mintha megfojtanák a lényegi részeket és a főhősöket. Persze, néha el is kell terelni a fonalat, de itt a mellékszereplők többsége is külön utat járt be. Mindnyájuknak meg kellett harcolnia a saját szerelméért. (Adriana és Matías, Regina és Gonzalo, Contanza és Honorio, Matilde és Carlos, Karina és Lazaro, Alfonsina és Ezequiel)

Azt mindenki döntse el maga, hogy Roberta kulcsszereplő volt-e (mivel ő Bonita), de igazából itt Rocío Banquells karakterének köszönhető javarészt a negatívum. (Ha közvetlenül nem is vett részt benne, az értelmi szerző ő volt.) Az előző változatban azért Karla Álvarez méltán kivette a részét. Az ő gonoszsága sokat lendített a ’98-as verzión.

Jó kis sorozatnak indult ez alapjában véve, csak elnyújtották, mint a rétestésztát, így veszített az erejéből. (Amilyen aprólékosan felépítettek mindent, úgy ezen a téren elcsúsztak. Igaz a mondás, amit az egyik oldalon megkapsz a másikon elveszted.) Fennállt a valószínűsége, hogyha mondjuk a néző 10 részt nem látott, akkor sem maradt le fontos dologról, mert nem semmi történt említésre méltó. Aztán a vége, kb. az utolsó 20 rész felgyorsult, mint általában. Kétszer legalább bevágták a pár nappal később majd a hónapok múlva szlogent. Ha 120 részesre csinálják, szinte fel sem tudtam volna állni a tv elől, mert minden adva volt hozzá. De, hogy pozitívumot is mondjak a befejezésről, hát az a hajós jelenet, amikor Agustín és Jeronimo vívnak, azt is különböző kameraállásokból mutatták, lassan vetekedett egy lightosabb amerikai akció filmmel… hát le a kalappal! Az is nagyon tetszett, hogy a San Rafael bor nyert, így a főhős mindent elért, amit szeretett volna és betartotta az öccsének tett ígéretét. Nagyon találó, ahogy a gyerekeikkel tapossák a szőlőt, kerek lezárása lett az egésznek. Annyi biztos, hogy a két főhős kiállta az idő és a távolság próbáját, az ő szerelmük valóban időtlen. Így számukra most már ténylegesen megállt az idő.