Kettős játszma: Alvaro Cueva megmondja a tutit

Mexikó egyik leghozzáértőbb tévékritikusa Álvaro Cueva, a továbbiakban az ő írásaiból szemezgettem, melyek a Kettős játszmára vonatkoznak. Érdemes tudni, hogy bár szakértelme vitathatatlan, Cueva nem a legobjektívebb kritikus, a saját ízlésének ellentmondó dolgokat könyörtelenül a sárba döngöli, ha viszont tetszik neki, amit lát, hajlamos a szükségesnél is jobban ömlengeni. Íme tehát pár szösszenete a Sortilegióról!

2009. július (a premier után)

Hétfő este izgatottan ültem le a képernyő elé, hogy megnézzem a Sortilegio premierjét. Micsoda? Egy jelenet, ahol Fernando Allende karaktere évek múltán találkozik Daniela Romóéval? Mindketten hatalmasat játszottak, a rendezés fantasztikus, hát még José José zenei aláfestésével! Hogy is magyarázhatnám meg azt az érzelmi löketet, melyet ezeknek a képeknek és hangoknak a kombinációja okozott? Úgy sírtam, mintha én is a történet részese lettem volna, és milyen jó érzés is sírni egy telenovellán! És milyen jó érzés rájönni, hogy a sírás is valahol a katarzis egy formája. Ha ez a műfaj nem erről szól, akkor tényleg nem tudom, miről.

És ekkor megértettem mindent. A Sortilegio egy vérbeli telenovella, egy száz százalékos tisztaságú, gyönyörű, klasszikus, eszményi mexikói telenovella. Imádtam! És esküszöm maguknak, hogy újságírói értelemben mindenre fel voltam készülve, de ezt nem lehet nem imádni.

María Zarattini írónő, Mónica Miguel rendező és Carla Estrada producer együttműködése fantasztikus eredményt hozott, mert a történet olyan modern drámai nyelvezettel dolgozik, hogy nem is érződik, valójában egy remake-et nézünk.

Ha hagyományosabb elemeket keresnek benne, megtalálják, ha pedig aktuálisabb témákat, mint például a fogamzásgátlást, azokat is. A színészeket olyan precízen vezénylik, akárcsak egy szimfóniát. Mindegyikük hozzáteszi a maga akkordját, ám amit a képernyőn látunk, sosem lesz hamis, hanem megtartja a harmóniát, egyszerűen gyönyörű.

A produkció abszolút nem tűnik műnek. Mintha Carla Estrada vissza akart volna nyúlni a régi idők telenovella-gyártásához, és mintha jelen lenne minden részletben a főhősnő frizurájától egészen a vágásig.

Nem tudom, önök mit gondoltak a sorozat első két részéről, de engem teljesen lebénított, mintha egy soha meg nem álló inger-hurrikán kellős közepében találtam volna magam. Az egyik helyről hirtelen a másikra kerültünk, jöttek-mentek a szereplők. (Tudni kell, hogy az első epizódról szinte csak Cueva írt pozitív kritikát, a nézők többsége lehúzta az ide-oda ugráló bevezetést – a szerk.)

Jacqueline egy gyönyörű lány, és olyan életszerűen játszik, mint kevesen ebben az iparágban, William Levynek pedig csak énekelnie kellene, és máris ő lehetne a következő Ricky Martín. Fernando Allende volt az első rész meglepetése, aki nem csak olyan jól tartja magát, hogy kisgatyás jelenetet mert vállalni, de arra is emlékeztetett minket, miért is olyan nagy színésze a mexikói televíziózásnak.

Daniela Romo a mester, és pont. És nem is mondok semmi mást, például hogy jól sír meg hogy micsoda képessége van, hogy érzelmeket közvetítsen nekünk. Észrevették, hogy micsoda munka lehetett a karaktere mögött? Semmi köze ennek a szerepnek a Gyilkos nők, Az ősforrás vagy az Alborada-beli karaktereihez. Csak nézem, és esküszöm, hogy Amparo Rivelles (az egyik legnagyobb mexikói színésznő-a szerk.) jut az eszembe a legjobb pillanataiban.

Az egyetlen, akinek a játékát egyelőre nem tudom hova tenni, az David Zepeda. Azt hiszem, azért, mert ő gonoszat játszik. És ön mit gondol?

2009. augusztus

Örülök neki, hogy a Sortilegio nagy nézettségi siker és beszédtéma lett, mert – azon túl, hogy mégicsak telenovella – ez egy olyan melodráma, melyet egész más módon írtak, rendeztek meg és hoztak létre, mint bármi mást, amit eddig maguk vagy én a mexikói tévében láttam.

2009. október (a fináléról)

Más sorozatokkal szemben, melyeknek nem esik nehezükre a maguk ritmusában haladni és remek történetelemek közül válogatni, köszönhetően a hatalmas anyagi támogatásnak, a Sortilegio sosem volt egy elkényeztetett telenovella. Soha. (A Pasión bukása után Estradának alaposan megnyirbálták a költségvetését – a szerk.)

Carla Estradának foggal-körömmel kellett küzdenie, hogy megvalósítsa ezt a novellát, hogy a kevésből, amit kapott, művészi szinten és a forgatókönyv szintjén is a legjobbat hozza ki, olyan extrém körülmények között, melyeket ha ismernének, megbotránkoznának bármelyik tévétársaság működésén.

Igen, a Sortilegio utolsó részei emiatt az elképzelhetetlenül nagy nyomás miatt okozhattak csalódást, melynek következtében több hibát is elkövettek, ám végül a sorozat helyt állt, és mindemellett végig eleget tett a művészi igényeknek.

A Sortilegiót az ország különböző, egymástól távol eső pontjain forgatták, voltak külföldön felvett jelenetei is, az utóbbi tíz év legforradalmibb kamerahasználatával szolgált, valamint megszilárdította William Levy helyét a mexikói tévézés nagy férfiszínészei között.

A forgatókönyvek pedig aranyat érnek, és nem csak a dialógusok szerkezete miatt. Micsoda ritmus! A szereposztásról pedig ne is beszéljünk. Nem is tudom, kit dicsőítsek inkább. Daniela Romót vagy María Victoriát? Chantal Anderét vagy Marcelo Córdobát?

Estradának ezt összehozni, sikerre vinni, anyagi segítség nélkük, erőltetett menetben és nő létére egy férfiak által dominált piacon igazán ironikus. Ne felejtsék el, amit most mondok: Carla Estrada és csapata többet értek el, mint ahogy látszik, többet, mint amiről beszélnek.