Captura: merre tartanak a premier sorozatok? – #2

Pont fél éve lőttem egy pillanatképet az akkori Televisa-sorozatokról, azóta a sávokban a premier-novellák java része lecserélődött, így időszerű egy újabb kitekintés Mexikóba, a tovább után véleményezem a most is futó produkciók nagypénteki részét. Összességében elmondható, hogy jelenleg szerencsére sokkal jobb a kínálat, mint tavaly, így nekem sem volt olyan kínszenvedés végigpörgetni mindent, mint legutóbb. Igyekszem spoilermentes lenni, de persze elengedhetetlen, hogy a történetek jelenlegi folyásáról pár alapvető infót eláruljak, akit ez nem zavar, bátran kattintson az elolvasomra! A novellák címére kattintva pedig ti is megnézhetitek az adott epizódot. Jó szórakozást!

16:15: Un refugio para el amor (44. rész)

Be kell vallanom, korábban amikor belelestem a Refugióba, sokkal jobban bejött, mint ez a mostani epizód, bár hozzá kell tenni, a történet pont most lépett egy időhúzós fázisba, amikor a szerelmeseknek elvileg boldogságban kéne lebegniük, míg a gonoszok összeszednek minden ahhoz szükséges fegyvert, hogy szétrobbantsák őket. Az viszont tagadhatatlan, hogy a novella rendelkezik azzal a körülírhatatlan rózsanovella-hangulattal, ami aljas módon beszippantja a nézőt, aki az apróbb bakikat vagy az idegesítő mellékszereplőket is elnézi, ha cserébe drukkolhat egy szimpatikus szerelmespárnak. Zuria Vega és Gabriel Soto pedig kétségkívül ilyenek, a kémia nagyon jól működik köztük, és Zuriának is ezerszer jobban elhiszem a Luciana-karaktert, mint a valójában egész hasonló profilú Estrellát a Mar de amorból.

Sotóról is elmondható, hogy sokat fejlődött a kezdetek óta, akitől azonban valóban el vagyok ájulva, az Laura Flores és Jessica Coch. Előbbi nagyon jól tud egyensúlyozni Roselena karakterével a gonosz banya és a megkeseredett, szánandó lelki roncs között (bár tegyük hozzá, ha az elmúlt negyven rész arról szólt, hogy távolba révedő szemekkel ecseteli újra meg újra a papnak a régmúlt hibáit, akkor ez hosszú távon inkább kiborító), Gala szerepét pedig Cochnak írták, úgy hozza a klasszikus exbarátnő-figurát, ahogy az a nagy könyvben van.

Ami a sztorit illeti, hamarosan borul a bili Luciana származását illetően, szóval valószínűleg az igazi izgalmak most jönnek, csak abban bízom, hogy nem jut a sorozat az Árva angyal sorsára és kap blődebbnél blődebb hosszabbításokat.

Ami tetszett:
– A kivitelezés Ignacio Sadához képest meglepően jó, ebből is látszik, hogy a rózsanovellák esetében sok múlik a tálaláson is. A jelmezek, a helyszínek, az egész körítés profi.
– A színészek túlnyomó része jól teljesít, és sikerült pár fiatal, tehetséges arcot is előbányászni a CEA-ból, a legígéretesebbnek Brandon Peniche és Ilean Almaguer tűnik.

Ami gáz volt:
– Nem igazán értettem, hogy mozdítja előre a cselekményt az, hogy Luciana és Rodrigo az őserdőben családmentő-szolgálatosdit játszanak, ez a szál abszolút nem kötött le, még csak a jellemfejlődés ígéretével sem lehet indokolni, hogy segítenek szülni egy idegen nőnek.
– A mellékszereplők többsége (a kevés kivétel: Brígida, July) nem túl erős karakter, ennélfogva rövid úton fel is idegesítettek, sajnos a gazdag ficsúrok, az Inferno bár dolgozóinak élete vagy Luciana anyjának barátnője nem tud érdekelni. Magyarán szólva ha épp nincs a főhősök körül esemény, a novella drámai gyorsasággal süllyed unalomba.
– A “fake” vidéki akcentus, melynek égisze alatt a Luciana falujából származók minden ch-t s-nek ejtenek, szintén apró, de annál intenzívebb idegrángásokat eredményezett nálam minden előfordulásakor, de persze ez kiküszöbölhető a szinkronnal, ha egyszer eljut ide a novella.

Összességében: 10/7

18:15: Amorcito corazón (160. rész)

Százharminc résszel ezelőtt még arról panaszkodtam, hogy a novella nem tudja eldönteni, komikus legyen-e vagy drámai, és sajnos ez a szituáció mit sem változott: a viccesnek szánt jelenetek vagy kidolgozatlanok vagy számomra egyszerűen nem szórakoztatóak (Ricardo Margaleff betintázásának történetszála például ilyen volt), a drámázás pedig – amely egyébként a kezdetekhez képest sokkal nagyobb arányban van jelen – túlontúl sablonos, sajnos olyan szituációkba terelik a főhősöket, amit már milliószor láttunk máshol (vő kontra gonosz anyós, kényszerházasság, őrjöngő ex).

Persze tény, hogy 160 rész alatt már a nézőkhöz nőttek annyira a karakterek, hogy kábé bármit művelhetnek a képernyőn, nekem mint új nézőnek ez nem elég. Pláne hogy ebben a részben Manuela érfelvágása miatt főleg Elizabeth Álvarez és Diego Olivera körül forogtak az események, akik sem önmagukban, sem párosban nem működnek nálam, ezalatt pedig kevés teret kaptak az igazán jó karakterek, mint Grettell Valdez vagy África Zavala, utóbbi konkrétan meg sem jelent ebben az epizódban. Sajnos el kell ismernem, hogy eltűnt a szerethető egyediség ebből a sorozatból, az elején tapasztalt komikus felhangok egyre inkább belefulladni látszanak a hosszabbítgatás kötelező melodrámájába.

Ami tetszett:
– Fabiola Campomanes nagyon jól adta az őrjöngő nőcit.
– Tetszik, hogy a sorozat világában nem minden fehér vagy fekete, a 29. rész fő szarkavarója, Doris (Lis Vega) például mostanra már kezesbárány lett és gyereket szült egy korábban szintén gonosz férfi karakternek.
– Daniel Arenasnak azon túl, hogy jó a karaktere, nagyon pozitív a színészi kisugárzása is, főszerepet jósolok neki záros határidőn belül.

Ami gáz volt:
– Adanely Nunez (Adelita nővér), az ex-apáca karaktere nekem már túl sok volt, és sajnos a részeges, idétlen frizurájú kanbagázs kocsmai jelenetei is alulról súrolták az Una familia con suerte színvonalát. Na jó, mikor a nővér szájon át lélegeztette Willy-t, az elkerekedett szemeken én is elmosolyodtam.

Összességében: 10/5

19:15: Amor bravío (25. rész)

Nem értem, miért nem gyógyultak még rá a mexikóiak az Amor bravíóra, a sztori egyszerűen szuper, és ha ilyen vágtató ütemben halad előre a cselekmény, félő, hogy az 50. részre elfogy minden ötlete az íróknak és következhet az ENDA/CME-féle kiábrándító hosszabbítás itt is. De bízom benne, hogy nem így lesz, még azért tartogat izgalmakat a történet, főleg most, hogy a gonoszok már nem totojáznak, a rész végére Isadora és Dionisio is nyilvánvalóvá tette, hogy bármire képesek, csak hogy a bikafarm helyére vizionált menő kis turisztikai befektetésük megvalósulhasson, és bár úgy tűnik, az atyának hála kezd szorulni a nyakuk körül a hurok, ez csak még elszántabbá fogja őket tenni. Alonso, alias Mr. Bean pedig egyelőre gonosz szemöldökű pincsikutyaként asszisztál ehhez, kíváncsi vagyok, hová jut el a karakter a novella végére.

Talán a nézettségnek is jót tesz majd, ha végre Camila és Daniel is elkezdenek egymásra hangolódni, érdekel, mennyire forr majd fel a levegő Navarro és de la Fuente között, mert egyelőre a közös jeleneteikben nem érezni azt a bizonyos bizsergést. Remélhetőleg csak ki kell várni, hogy a történet eljusson arra a pontra, hogy kibontakozhasson a szerelmük, de sebaj, addig is kárpótolnak az olyan zseniális jelenetek, mint Isadora és Daniel párhuzamos hallgatózása a mostani részben, mikor is Dionisio közölte a családdal Daniel Díaz Acosta hamis halálhírét.

Ami tetszett:
– Nincsenek töltelékjelenetek: ez volt az egyetlen az öt sorozat közül, ahol nem éreztem ingerenciát arra, hogy beletekerjek a részbe, minden jelenetnek funkciója volt, és még a mellékalakok évődésén is jól elszórakoztam. Persze lehet, hogy egy szimpla hétköznapi rész nem ígér ennyi izgalmat, de bízom benne, hogy a többi epizód is ilyen feszes szerkesztésű.
– Morenóhoz híven a sorozat hangulata nagyon tuti, a díszletek, a zene, a ruhák mind segítenek a bikás tematika mind mélyebb befogadásában.
– A színészek lubickolnak a szerepeikben, külön kiemelném César Évorát, akit ideje volt már teljes értékű főgonoszként viszontlátni, Lety Calderón fejeit imádom és Flavio Medina is nagyon pozitív meglepetést okozott. Fura módon pont Silvia Navarro az, akit valahogy nem tudok hova tenni, a karakter a CME-s Renata és a MEPS-es Fernanda sajátos keveréke, és bár a játéka továbbra is életszerű, a többi erős figura  jelenléte mellett (Olivia Bucio, Fernada Castillo) egyszerűen nem tud kiemelkedni.
– Örülök, hogy a Mujeres asesinas egyik legjobb része után Eddy Villard és Mariana van Rankin itt is szerelmespárt játszanak.

Ami nem tetszett:
– hirtelen nem is tudok mit kiemelni, talán csak azt éreztem egy kicsit erőltetettnek, hogy Daniel mindenért Camilát okolja, miközben a  jelek egyértelműen arra mutatnak, hogy Dionisio és Isadora keverik a szart.

Összességében: 10/8

20:15: Por ella soy Eva (35. rész)

Kellemesen csalódtam a Por ella soy Evában, Lety, a csúnya lány-szerű ökörködésre számítottam, de ehelyett kaptam egy egész élvezhető komédiát, melyet elsősorban a remekül összeválogatott színészgárda, és az olyan arcok jelenléte dob fel igazán, mint Manuel Ojeda, Helena Rojo, Mariana Seoane, Jesús Ochoa vagy Patricia Navidad. A casting nagyon jól sikerült, minden figurára sikerült megtalálni a legjobban passzoló színészt, és örülök, hogy Marcelo Córdoba végre kedvére negatívkodhat, vagy hogy az ő kövér feleségét játszó Cristina Reyes is lehetőséget kaphatott egy nagyobb kaliberű szerepben.

Ettől függetlenül természetesen az egész cirkusz Jaime Camil körül forog, aki abszolút nem végez rossz munkát (bármennyire is elcsépeltek manapság a nőnek öltöző komikusok), sőt, egész élethű nőt faragtak belőle, bár egy fokkal tramplibb, mint Jorge Enrique Abello volt az eredetiben, ez viszont az alkotók előnyére válik például a kicsi kocsiból kiszállós jelenetekhez hasonló esetekben. Ahogy észreveszem, igyekeznek minél jobban kihasználni az ebből a felállásból adódó helyzetkomikumot, ez pedig jót tesz a sorozatnak, így legalább nem csak ócska fizikai humort vagy erőltetett szóvicceket hallunk. A történet tehát egészen kellemes, kíváncsi vagyok, milyen fordulatokat vesz a jövőben a cselekmény. Evát egyébként – a komikus sáv korábbi produkcióival ellentétben – még a hazai képernyőn is el tudnám képzelni, noha inkább kábeladón, mint kereskedelmin.

Ami tetszett:
– Lucero a háttérbe vonult, ami szimpi lépés abból a szempontból, hogy elismerte: ez a történet Camilról és Eváról szól elsősorban, Helena csak “elszenvedője”, nem cselekvője ennek a történetnek, Lucero pedig abszolút nem akarja lejátszani partnerét a képernyőről.
– Bejött a zenei aláfestés, és nem csak a komikus jeleneteket erősítő bolondos dallamok, hanem Jaime Camil dalai is, amik a hamarosan megjelenő CD-n is helyet kapnak majd.

Ami gáz volt:
– Camil nővé alakulásában egyedül a hanghordozása bántja kicsit a fülemet, még fikciós síkon is kicsit irreális, hogy egy ilyen affektáló liba-hanggal ne bukjon le azonnal, másrészt szintén a poént erősíti, amikor vissza-visszavált az eredeti regiszterére.
– A sztori kicsit nehézkesen halad, sok szál fut egymás mellett, ennek következtében a fő cselekmény is kevésbé pörgős.

Összességében: 10/8

21:15: Abismo de pasión (55. rész)

Bárcsak lenne annyi időm, hogy tudnám napi szinten követni ezt a sorozatot, így azonban meg kell elégednem az alkalomadtán eszközölt gyors áttekerésekkel és tartalom-elolvasásokkal, hogy képben legyek. A másik négy novellával szemben ha az Abismóba akarnék belekezdeni új nézőként, igencsak fel kéne kötnöm a gatyát, annyi minden történt ugyanis a drámai gyorsasággal befulladó hogyvoltjaim óta eltelt ötven részben is, csak úgy kapkodom a fejem. A sorozat remake-volta cseppet sem zavar, a karaktereket imádom, a köztük felvázolt, ide-oda bonyolított kapcsolatrendszeren pedig szintén művészet kiigazodni, pláne hogy a Canaveral de pasiones történetét és fordulatait alapból sem ismerem túl jól (a mostani rész végi cliffhanger is meglepett, bár számítani lehetett rá, hogy Augusto puskája el fog dördülni),

Nálam tehát a kiszámíthatatlanság és az árnyalt karakterek miatt mindenképp ez sorozat vezeti az érdeklődési listát, a fanyalgókkal ellentétben engem meggyőzött arról Angelli Nesma, hogy igenis van létjogosultsága a főműsoridőben. Mindössze az aggaszt – hogy vesszőparipámhoz visszatérjek – , hogy az alapjáraton 92 részes történetet hogy  a vérbe fogják 150 epizódosra duzzasztani, ugyanis ez óhatatlanul magában rejti a minőségromlás lehetőségét, pláne ha a feszes eredeti sztorit nyújtják el és töltik ki úgy, hogy eltartson augusztusig. Ennél sokkal jobban tetszene, ha hagynák, hogy a figurák önálló életre keljenek, és írnának nekik az eredetitől merészebben eltérő, de a novella esszenciáját továbbra is megőrző bonyodalmakat. Na, ha ez bekövetkezik, akkor emelem majd igazán kalapom Nesma előtt.

Ami tetszett:
– imádom Kenia (Esmeralda Pimentel) karakterét, aki ugye arról híres, hogy az eredetiben nem volt benne. Gael féltestvérében mesterien keverednek az Ingridhez hasonló mérgeskígyó és a szerelmet kereső naiv lány tulajdonságai, alig várom, hogy az Augusto-szál is beinduljon.
– alapjába véve a gonosz karakterek viszik a hátukon a sztorit, és nem véletlen az sem, hogy az ezeket játszó színészek jöttek be nekem is a leginkább, Sabine Moussier, Blanca Guerra, Issabela Camil és Salvador Zerboni is levett a lábamról.

Ami gáz volt:

– néhány – a ’96-os eredetiből egy az egyben átemelt – dialógus ma már picit divatjamúlt teátrálissága
– A Salvador Zerboni által megformált Gabino úgy néz ki, meglelte a fiatalság forrását, ugyanis hajszálra pontosan úgy fest a kb. tizenöt éves időugrás után is, mint ifjúkori énje a novella első epizódjaiban.
– Egy-két mellékszál és -karakter (Lucio, Enrique, Lolita) sajnos még mindig nem pörög olyan fordulatszámon, hogy engem is beindítson.
– hiányoltam a részből Florenciát (Altair Jarabo).
– Sajnálom, hogy olyan kaliberű színészeket, mint Nailea Norvind vagy Alexis Ayala ilyen típuskarakterekre kótyavetyéltek el, de ugyebár nincs kis szerep, csak rossz színész.

Összességében: 10/8