“Corazón que Miente” – készül az új Julieta is

Ahogy egyre nagyobb múltja lesz itthon is a telenovella műfajának, úgy fogunk mi hazai nézők is egyre inkább rádöbbenni, hogyan is működik a “történetírás” a tengerentúlon. Ahogy tibitoma is bölcsen rávilágított a kommentek között: egy új telenovellát megírni szőröstül-bőröstül hatalmas meló, így nem csoda, hogy kvázi mióta a műfaj létezik, vele együtt ott vannak a feldolgozások is,  5-10-15 év elteltével szembejön velünk ismét ugyanaz a történet.* A Televisának is kifizetődőbb egy biztos sikert újracsomagolni, Mapat pedig költséghatékonyan dolgozik, így ha véletlenül bukna, az sem nagy veszteség. Tavaly pedig viszonylag értékelhető nézettséget nyújtott a La sombra del pasadóval, az El manantial újrájával. Az egyenlet pofonegyszerű: Mapatnak fel kell dolgoznia a Laberintos de pasiónt jövőre.

Julieta – január 9-től a Prizmán! + vendégtoll (Nike22)

A 2010-es első “retróismétlése” óta hatodjára, tehát könnyen lehet, hogy jó ideig utolsó alkalommal kerül képernyőre itthon a Laberintos de pasión (hiszen a kábeles ismétlési jog elvileg hat vetítésre szól), ezúttal a Prizmán, január 9-től délben követhetitek a sorozatot. A novella az Acapulco szépe helyére kerül, ami 30 rész után érthetetlen okokból lekerül a műsorról, talán az állhat a háttérben, hogy a Julieta jogai hamarosan lejárnak, így mindenképp be kellett valahova suvasztani. Mindenesetre mindenkinek szívből ajánlom ezt a remek kis sorozatot, a tovább után pedig Nike22 egy korábban beküldött írását találjátok további kedvcsinálónak!

Sokat gondolkodtam azon, hogy a Blanco-Pena opuszok közül, miért is a Laberintos de Pasión a kedvencem? Végül arra jutottam, azért, mert az írók – ugyan nem tudatosan – de egyszerűsítettek a bonyodalomfűzésén. Értem ezalatt azt, hogy bár a jól bevált elemeket használták, de ezúttal a szokásos alátámasztások nélkül. Kezdve mindjárt az alapkonfliktussal, amely teljes mértékben elkerülhető lett volna, ha az érintettek egy kicsivel több megértéssel, figyelemmel, belátással vannak egymás iránt. Ennek elmulasztása azonban génektől függetlenül öröklődött, sokak életet befolyásolva.

Az írók tényleg nem hagytak maguknak semmi kapaszkodót. A Canavarel de Pasiones, El Manantial, Mi Pecado triumvirátushoz képest, gyakorlatilag a nulláról kellett építkezniük. Tették mindezt úgy, hogy olyan karakterekkel népesítették be a novellát, akik nem emlékeztettek, vagy hasonlítottak senki másra, csak és kizárólag önmagukra. Esetükben szó sem volt dramaturgiai fátumról, sokkal inkább arról, hogy úgy élték az életüket, ahogy akarták. Ennél fogva a történetük kétségtelenül ismerős, mégis tökéletesen egyedi lett. Olyan, mint egy Givenchy kreáció, eltávolítottak a ruháról minden csokrot, fodrot, masnit, díszítést, ami által láthatóvá vált a modell fő vonása.

A megvalósítás tekintetében nem lehet elégszer hangsúlyozni Ernesto Alonso közreműködését. Az ő keze alatt a sztori végképp fellélegezhetett, kiteljesedhetett. Ennek szellemében gondoskodott a részletek összehangolásáról. Neki köszönhetően, nem egy óriási műgonddal kivitelezett, nagyívű és terhelt – egyszersmind glamúr felhőbe burkolózó – melodrámát kaptunk, hanem egy egészen közvetlen hangú történetet, kereken, sallangmentesen elmesélve. A tartalom és a forma letisztultságának hála, az Ángela mellett ez a legautentikusabb Blanco-Pena novella számomra.

Tényleg egy remek darabbal lennénk szegényebbek, ha annak idején elmarad ez az együttműködés a legrégebbi motoros és a legsikeresebbnek bizonyuló író páros között. Megérte várni rá, mert minden szempontból kiforrott alkotás született. Olyan, amelyre Latin-Amerika bármelyik gyártója méltán büszke lehetne. Kár, hogy ez a gyöngyszem, inkább volt egy korszak betetőzése, semmint iránymutatás az új évezred Televisa novellái számára. Sokan tanulhatnának belőle. Beleértve az utódnak tartott Carlos Moreno-t is. (Amor Bravio: Lassú közeledés = Totojázás, ha a lelki ábrázolása nem tükrözi az előzmények súlyát, jelentőségét. Mintha a gondolkodó /fő/szereplők, minden kapacitását elvette volna, hogy reagáljanak a körülöttük zajló történésekre, és közben nem maradt volna idejük, megélni az érzéseiket. Miért nem kezdtek valamit az érzelmileg leginkább rászorulóval, ahelyett, hogy feláldozzák őt /is/ a dramaturgia oltárán? Alonsora gondolok. Csak az írók piszkos fantáziájáról szólna az egész?  Így is lehet, csak kevésbé érdekfeszítő.)

Nem mondom, hogy a zárójel fölött tárgyalt novella tökéletes lenne, csak azt, hogy ahhoz képest a legjobb szándékú hamisság is szembetűnő.

Sokat gondolkodtam azon, hogy a Blanco-Pena opuszok közül, miért is a Laberintos de Pasión a kedvencem? Végül arra jutottam, azért, mert az írók – ugyan nem tudatosan – de egyszerűsítettek a bonyodalomfűzésén. Értem ezalatt azt, hogy bár a jól bevált elemeket használták, de ezúttal a szokásos alátámasztások nélkül. Kezdve mindjárt az alapkonfliktussal, amely teljes mértékben elkerülhető lett volna, ha az érintettek egy kicsivel több megértéssel, figyelemmel, belátással vannak egymás iránt. Ennek elmulasztása azonban génektől függetlenül öröklődött, sokak életet befolyásolva.

Az írók tényleg nem hagytak maguknak semmi kapaszkodót. A Canavarel de Pasiones, El Manantial, Mi Pecado triumvirátushoz képest, gyakorlatilag a nulláról kellett építkezniük. Tették mindezt úgy, hogy olyan karakterekkel népesítették be a novellát, akik nem emlékeztettek, vagy hasonlítottak senki másra, csak és kizárólag önmagukra. Esetükben szó sem volt dramaturgiai fátumról, sokkal inkább arról, hogy úgy élték az életüket, ahogy akarták. Ennél fogva a történetük kétségtelenül ismerős, mégis tökéletesen egyedi lett. Olyan, mint egy Givenchy kreáció, eltávolítottak a ruháról minden csokrot, fodrot, masnit, díszítést, ami által láthatóvá vált a modell fő vonása.

A megvalósítás tekintetében nem lehet elégszer hangsúlyozni, Ernesto Alonso közreműködését. Az ő keze alatt a sztori végképp fellélegezhetett, kiteljesedhetett. Ennek szellemében gondoskodott a részletek összehangolásáról. Neki köszönhetően, nem egy óriási műgonddal kivitelezett, nagyívű és terhelt – egyszersmind glamúr felhőbe burkolózó – melodrámát kaptunk, hanem egy egészen közvetlen hangú történetet, kereken, sallangmentesen elmesélve. A tartalom és a forma letisztultságának hála, az Angéla mellett ez a legautentikusabb Blanco-Pena novella számomra.

Tényleg egy remek darabbal lennénk szegényebbek, ha annak idején elmarad ez az együttműködés a legrégebbi motoros és a legsikeresebbnek bizonyuló író páros között. Megérte várni rá, mert minden szempontból kiforrott alkotás született. Olyan, amelyre Latin-Amerika bármelyik gyártója méltán büszke lehetne. Kár, hogy ez a gyöngyszem, inkább volt egy korszak betetőzése, semmint iránymutatás, az új évezred Televisa novellái számára. Sokan tanulhatnának belőle. Beleértve az utódnak tartott Carlos Moreno-t is. (Amor Bravio: Lassú közeledés = Totojázás, ha a lelki ábrázolása nem tükrözi az előzmények súlyát, jelentőségét. Mintha a gondolkodó /fő/szereplők, minden kapacitását elvette volna, hogy reagáljanak a körülöttük zajló történésekre, és közben nem maradt volna idejük, megélni az érzéseiket. Miért nem kezdtek valamit az érzelmileg leginkább rászorulóval, ahelyett, hogy feláldozzák őt /is/ a dramaturgia oltárán? Alonsora gondolok. Csak az írók piszkos fantáziájáról szólna az egész? Így is lehet, csak kevésbé érdekfeszítő.)

Nem mondom, hogy a zárójel fölött tárgyalt novella tökéletes lenne, csak azt, hogy ahhoz képest, a legjobb szándékú hamisság is szembetűnő.

Julieta – november 23-től a Sorozat+-on!

Alig ér véget az esti sávban, a Sorozat+ gyorsan lezavarja ismét a Laberintos de pasiónt, egész pontosan a Más sabe el diablo megüresedő helyén, november 23-tól minden hétköznap 12:30-kor, ezúttal egész epizódokkal, így azoknak is van lehetőségük belenézni, akik az eddigi vetítésekről lemaradtak, tegyék meg, mert érdemes!

A legemlékezetesebb hősnők és lovagjaik (írta: Nike22)

Nike22, aki már többször is megörvendeztetett minket kitűnő írásaival – nemrég például a legjobb mellékszálakról szóló cikkét olvashattátok – ezúttal a Julieta ismétlésének apropóján gondolkozott el azon, melyik főhőspárosok történetei voltak rá a legnagyobb hatással, íme!

A sorozat + június 15-e óta harmadjára ismétli a Laberintos de Pasiónt (Julieta). Az RTL Klub 2001-ben hozta el nekünk a novellát. Jómagam akkor 14-15 éves voltam, közvetlenül a Paula és Paulina jelentette „élmény” után.  Nem csoda, hogy ez a történet kevésbé ragadta meg a fantáziámat, “Esmeralda” jelenléte ide, vagy oda. Most jó néhány évvel később kezdem felfedezni, értékelni az ehhez hasonló gyöngyszemeket.  Rácsodálkozom, hogy amikor még nem dívott az úton-útfélen való hosszabbítgatás, mikre voltak képesek a producerek. Ugyan nem robbantottak bankot ezekkel a novellákkal, de bizonyosan egy sokkal egészségesebb, önállóbb úton jártak azokban az időkben. Mára ezt már sokan elfeledték, inkább erőlködésnek hat az egész, a régi sikerek után ácsingózva.

Ez a mostani év talán kivétel lehetne, ha nem épp a legjobb történetet – Amor Bravío – készülnének elszúrni a nézettségi gyengélkedése miatt, és egy rózsanovellát 200 részessé duzzasztani a sikere következtében, ez már túl sok a jóból. Mivel a 2. félévben a jelenlegieknél már, csak haloványabb produkciók ígérkeznek, előfordulhat, hogy két komikusnak, kikiáltott történet fogja idén elvinni a pálmát.  A Por ella soy Eva – egy remake, érzéssel és józan ésszel átitatva – épp félúton tart, míg az induló Cachito de Cielo – minden szkepticizmus ellenére –  a producerek személye miatt ad okot a bizakodásra.  Ezt is megértük tehát.

Ezen felütés után jöjjenek azok a novellák és főhőseik, amelyek még egy másik kort idéznek, épp ezért állnak, olyan közel a szívemhez.

Íme, az én válogatásom:

Julieta – Pedro /Laberintos de Pasión/ (1999-2000): Ernesto Alonso utolsó előtti igazán sikeres novellája egy Blanco-Pena történet alapján!

Ebben, valahogy sikerült a jól bevált elemeket hétköznapi módon tálalni. Úgy értem, ebben nem voltak óriási titkok, lelepleződések, inkább, „csak” olyan nem tisztázott dolgok, amelyek az évek múlásával egyre mélyebb nyomott hagytak az emberekben. Sofia akár hozzá is mehetett volna Gabrielhez, ha nincs az a félreértés.  Így még egy okkal többje volt az apjának, hogy a gazdaság tovább örökítése szempontjából előnyös kompromisszumot kössön, nem számolva a lánya érzéseivel.  Genaro egy idő után már nem is törekedett arra, hogy legalább kölcsönös tiszteleten alapuljon a kapcsolatuk. A státusza, az elvárasai jobban érdekelték.  Valahogy az esendőség és a gyarlóság között egyensúlyozott végig, ahogy egyébként a szereplők mindnyájan, a maguk módján. Szerette a feleségét, – őt meg a fiai, akik hittek, hinni akartak benne – de sose tudta kimutatni az érzéseit. Ez inkább abban nyilvánult meg, hogy érezhetően ő jelentette számára a nőt, az anyát. Ami később Carmina sorsát pecsételte meg.

Remek karakterekkel dolgoztak. Példának okáért Rosendo, aki egy féreg volt kétségkívül, de hála az íróknak és Fernando Roblesnek őt is egyedivé tudták tenni. Nem is beszélve Nadiáról, akit túl egyszerű lenne velejéig romlottnak bélyegezni. Ahhoz túlságosan is vonzó volt. Mindig tudta, hogyan érje el, amit akar. Nem mindenki tudta volna, úgy elvenni egy férfi lelki békéjét, ahogy azt ő tette a fiatalabb fivérrel. Mindazonáltal néztem egy nagyot, amikor a magzatától próbált megszabadulni, az sem volt túldramatizált, vagy ilyesmi „csak” megdöbbentő, számomra.

Itt ismertem és szerettem meg Tiare Scandát, Abraham Ramossal egyetemben. Cristobal és Rocio kapcsolata a főhősökkel azt szolgálta, hogy előrelépjenek a saját életükben. Egyáltalán nem az utánfutóikat láttam bennük.  Egyikőjük sem egy Angelina Jolie, vagy Brad Pitt, de jól néztek ki. Összeillettek, szimpatikus párost alkottak.

Ha lehetek egy kicsit sekélyes, kár, hogy César Evorának nincsenek olyan jó génjei, mint Guy Eckernek, de a tehetsége és az itt játszott szerepe bőven kárpótol ezért.

Erkölcsi, lelki értelemben a nagyi jelentette a novella tartóoszlopát, Maria Rubio, pedig ehhez méltón formálta meg a szerepet. Mateo fivérként, nagybácsiként, és papként is érdekelt volt a történésekben. Hivatásából fakadóan nyilván kötelességének érezte, jó irányba terelni a körülötte lévőket, de sosem prédikált senkinek, ugyanakkor az események alakulásában tevékeny részt vállalt. Még az olyan máshol talán járulékosnak tekintett szereplők is fontosak és emlékezetek maradtak, mint Rocio szülei, Marisa, Gabriel ügynöke. Lauro, a festőnk bizalmasa, vagy a Valenciák mellett, San Vicente másik köztiszteletben álló családja.

Ezt a már így is kerek egészet a főhősök koronázták meg. Nem hiába lett Julieta, Leticia Calderon kedvenc karaktere. Francisco Gattorno 35 éves volt, amikor megformálta Pedrot, mintha csak rá szabták volna. Ennek köszönhetően – minden hibája ellenére – sokkal érettebb, kiforrottabb, nem utolsósorban férfiasabb lett ez az ember, mint egy „átlagos”- helyét kereső és a végén felnövő – Blanco-Pena főszereplő.

A  gyerekkori alteregókat is remekül választották ki. A kis Julieta nagyapja, pedig minden idők legszeretetreméltóbb nagypapája volt. Nagyon sajnáltam őt.

Ami még nagyon tetszett, hogy nem ütötte ki a szemem, hogy egyesek mit képviseltek a történetben. Gondolok itt például az öltözködésükre.  Persze tükrözte a személyiségüket, de csak annyira, mint emberekét, akik tudják, mi a kényelmes számukra. Ezért, a misén kívül Mateo sem viselt soha reverendát.

Ezt az egyszerűséget, letisztultságot, ami jellemzi nekem, mindenképpen Ernesto Alonsonak tulajdonítom. Különösen szembetűnő ez, a megelőző, vagy későbbi hasonló ivású történetekhez képest, amik aztán guilty pleasure-rel fűszerezett melodrámák a javából. Ez a történet úgy jó, ahogy van, egy esetleges remake csak elvenne belőle.

__________

Angela-Mariano /Angela/ (1998-1999): Az egész történet egy lányról szól, aki édesanyja halála után – hátrahagyva addigi életét – új városba költözik, hogy beteljesítse a neki tett ígéretét. Ami természetesen a bosszúról szól.  Ez azonban éppen annyira vértezi fel amennyire szükséges. Hamarosan találkozik egy férfival, akivel eleinte bizalmatlanok egymás iránt. Idővel, aztán megmutatkoznak az érzéseik. Marianóhoz szerintem bármelyik nő szívesen hozzámenne, tudva, hogy rábízhatja magát egy életen át.

Érdekes adalék, hogy Juan Soler ezt a szerepet még masszív nőcsábászként játszotta, hogy néhány év múlva, férjként és apaként, már csak a képernyőn való csókolózás iránti szenvedélye maradjon meg az egészből. Szerencsés, hogy a felesége nem féltékeny típus.

Blanco-Penáék, ezúttal is gondoskodtak róla, hogy a történet önálló életre kelljen. Előbb – utóbb mindenkinek tanúságot kellett tennie, ennek megfelelően nem is lett makulátlan vége, de így még jobban lehetett örülni a pár boldogságának, amire igazán rászolgáltak. Angela pedig visszatalált a hivatásához, megmaradva egyszerű és kedves lánynak, beteljesítve sorsát.

__________

Ramona – Alejandro /Ramona/ (2000-2001): Helen Hunt Jackson regénye önmagában valószínűleg nem egy shakespeare-i darab, de Lucy Orozco és csapata kihozták belőle a maximumot. Azóta sem jelentkezett újabb novellával a nő, pedig nagyon hiányzik a palettáról.

Természeten fantasztikus színészgárdát toborzott össze. Akkor még nem tudhatták, hogy ez volt a tragikusan korán elhunyt Eduardo Palomo utolsó főszerepe is egyben.

Kate del Castillo játszhatta el Ramonát. Megvolt benne az a gyengédség és odaadás, ami egy szerelmes nő sajátja, ugyanakkor a kényelmetlenségektől sem riadt vissza, amivel a választott élete járt, méltó társává válva Alejandrónak. Eduardo Palomónak nem voltak különösebben jóképű vonásai, fantasztikus felépítése, de olyan melegség áradt a tekintetéből, az egész lényéből, mintha földanyagokból gyúrták volna őt. Ezen adottságai itt érvényesültek a legjobban. Az arca pedig valamiféle bölcsességet sugárzott. Ez már a karakterformálásához tartozott, amit szintén remekül megoldott. René Strickler végre hozzájuthatott egy jól megírt szerephez – az El Privilegio de Amarban nem vártak tőle túl sokat – és élt is a lehetőséggel. Felipet gyakorlatilag társfőszereplővé tették.

Sergio Sendelnek ugyancsak Green seriff volt a legjobb szerepe, aki mexikóiként is ugyanolyan hitvány lett volna, de gringóként még rátett egy lapáttal, visszaélve vele, hogy egy kis szemétdombon ő volt a kakas. Különös véletlen, hogy a színész következő munkáját épp a La Intrusában kapta, amit élete legrosszabb tv-s  tapasztalataként élt meg.

Helena Rojo a producernő kedvenc színésze, így neki is tartogatott egy újabb nagy kaliberű szerepet.  Érdemes elgondolkodni, hogy Dona Ramonát valójában mi motiválhatta az ír katona emlékének őrzésében, az biztos, miután felnevelte a lányát örökre az élete részévé vált.

Nem volt szerteágazó története, épp ezért tudott minden szereplő szórakoztató és fontos maradni. A hűség az, ami először eszembe jut velük kapcsolatban. Ez a novella tényleg többet érdemelt volna.

__________

Karina – Mauricio /Rencor apasionado/ (1998): Erről az Elfeledett novellák között olvastam. Egyből felkeltette az érdeklődésemet, elsősorban Natalia Esperón miatt. Meglepetésként ért, hogy ez volt Lucero Suárez első komolyabb projektje, az meg pláne, hogy mindössze 60 részes. Nem lehet más csak jó, mivel a történet sem mindennapi.

A főhősnek itt kell legnagyobb változásokon keresztülmennie, hogy méltó lehessen, ahhoz a  nőhöz, akinek végül sikerül felismernie az értékét. Mauriciót Eduardo Santamarina játszotta. Az lett volna az ideális, ha a főhősben az ő külseje és Jorge Salinas tehetsége párosul. Ez sajnos lehetetlen, így, csak remélni tudom, hogy Santamarina önmagában is izgalmas tudott lenni. Bármennyire is ellentmondásnak tűnik ez vele kapcsolatban. Natalia Esperónnál alkalmasabbat pedig nem is találhattak volna a női főszerepre. Ő rendelkezik azzal a tehetséggel és belső szépséggel, amire itt feltétlenül szükség volt. Nagyvilági nővé vált idővel, felülemelkedve olyan dolgokon is, amiken nem lehetett egyszerű, az érzései kereszttűzében. Ezt, csak úgy érhette el, hogy valamikor törött szárnyú  madárként indult. El tudtam volna neki képzelni egy TvyNovelas-díjat.

Nem szóltunk még  Aracelyről, akit ekkor ígéretes tehetségeknek tartottak, vagy Kuno Beckerről, aki szintén első lehetőségét kapta meg.

__________

Perla – Roberto /Perla/ (1998):  Egy kis kitekintés a szomszédba. Az 1994-es Perla Negra remake-je. Ezen a történeten tényleg látszott, hogy elgondolkodtak rajta, energiát fektettek bele, mielőtt papírra vetették, megvalósították. Többek között ezért is a műfaj prototípusa számomra. Ebbe beletartozik az is, hogy az elején nincs semmiféle romantikus felütése. A kialakuló szerelmi háromszög, egyrészt vicces volt a folyamatos lepattintások miatt, másrészt viszont nagyon is komoly, hiszen láttuk, mi maradt utána. Egy fiatal lánynak egyik napról a másikra, hozzá kellett edződnie az anyasághoz, az üzleti élethez, és egy olyan családhoz, ami finoman szólva sem a béke szigetét jelentette. És a fekete gyöngyökről még nem is beszéltünk. A szerelem eleinte tényleg, csak egy volt ezen kihívások sorában.

Az argentinok mindig is értettek a karakterek ábrázolásához. Szerintem azért, mert a műfaj ezen szegmenséhez filmszerűen közelítenek. Miért írnának papírmasé figurákat, amikor a hús-vér emberek sokkal izgalmasabbak. Ezt senki sem csinálja jobban náluk. Igen ám, de ami bejön a vámon, általában el is megy a réven. A kirakósaik gyenge pontja, ugyanis többnyire maga a történet, de nem ebben az esetben, mert itt ennek is sikerült megszolgálnia a bizalmat.

Köszönet az eredeti alkotóinak, de a mexikóiaknak is, amiért megtalálták azokat a színészeket, akik ugyanolyan tehetségesen, életszerűen formálták meg a karaktereket, mint argentin kollégáik, általuk azonban teljesen más hangulata teremtődött  a novellának. Természetesen a főszereplők is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy sokkal napsugarasabb, fiatalosabb lett az egész. Ez hozzám legalábbis közelebb áll, mint az eredeti, borongós színezete.  Elég, csak megnézni a két főcímet.

Az az igazság, hogy Silvia Navarro a csúcson kezdte ezzel a novellával.  Jó volt látni egy friss arcot, egy valójában 20-21 éves színésznőt, egy ilyen korú szereplő bőrében. Egyszerűen sugárzott róla a szimpátia, ahogy manapság is.  Olyan érettséget, tartást, tettrekészséget, és jó kedvet kölcsönzött Perlának, amivel teljesen magáéva tette a karaktert. Anyaként, üzletasszonyként is abszolút hiteles volt.  Bármennyire is az ellenkezőjét gondolnánk, őt a születése körülményei predesztinálták arra, hogy felnőve olyan ember legyen, amilyen. El is nyerte a jutalmát. Roberto is hosszú utat tett meg, míg playboyból családfővé avanzsált, de megérte, cserébe ő mondhatta el ezt a zárómondatot: „Hosszú idő telt azóta, hogy elváltunk egymástól, de most már azt akarom, hogy a feleségem légy újra, amíg, csak élünk!” Ez a novella a kivételt erősítő szabály, mert még, az sem zavart, hogy 208 részesre sikeredett.

___________

Karla – Gabriel /Zacatillo/ (2010): Ki másnak juthatott volna a feladat, hogy bebizonyítsa az eredendően mehikáno humorú komikus novellák létjogosultságát a Televisánál, ha nem Lucero Suáreznek? Mindezt egy ’90-es  évekből származó történettel. És megcsinálta! Az egész felfrissült, élettel telt meg. Karla bájos és kedves volt. Gabriel pedig a megfelelő férfi a számára. Egy olyan ember, aki veszélyeztetett állatfajok élőhelyének megóvásara tette fel az életét. Teljesen különbözött azoktól, akik addig körülvették őt.

___________

Aura – Roman /La calle de las novias/ (2000): Silvia Navarro miatt nézném meg.  125 részével még tűrhető hosszúságú is. Szintén Azteca.

__________

Renata – Jeronimo /Cuando me enamoro/ (2010-2011): Silvia Navarro és Juan Soler ebben a novellában dolgoztak együtt először, de az ismeretségük jó néhány évvel ezelőttre datálódott már. Juan elmondta, hogy húgaként tekint partnerére, és imádott vele dolgozni, mert a humora, nyitottsága a feleségére emlékeztette. Azt is nyilatkozta még, hogy sok mindent megosztott Silviával a forgatások alatt, mert tudta, hogy bízhat benne, nem fogja további adni, amit hall. Meggyőződésem, hogy ezek a tényezők mind közrejátszottak a köztük lévő kémia kialakulásában. Élvezték a közös munkát, mert törődtek egymással, barátok lettek.

Visszatérve a történetre nem tudom, milyen múzsa érintette meg az írókat, de az elején nagyszerűen dolgozták ki a szereplők közti kapcsolatrendszereket és az egyes karakterek motivációit is. Nem beszélve a főbonyodalomhoz vezető kis puzzle darabokról. Azt mondjuk kevésbé értettem, hogy Robertának a Matíassal való affér után miért kellett rögtön a szerelemre hivatkoznia. Mondhatta volna, hogy elkeseredett volt, kiábrándult, vissza akart vágni, ezért feküdt le vele. Persze így is elérték, amit akartak, de ha már szégyentelenek vagyunk, legyünk stílusosak.

Nagyon tetszett a főhősök egymásba szeretésének mikéntje is. Pontosan az jött le a képernyőről, amit sugallni akartak. Renata egész életében a gyerekkori szerelmére Matíasra várt. Amikor az visszajött, kis idő múlva egyértelművé vált, hogy most már viszonozná az érzéseit, mi több járni is kezdtek. De Renatanak végig kétségei voltak, nemcsak a hozzáfűződő érzéseinek letisztulása okán,  hanem egy férfi miatt is, aki rövid, de „közeli” ismeretségük alatt rabul ejtette őt. Ráadásul az illető sportot űzött abból, hogy váratlanul feltűnt mindenhol. Ez aztán olyan szembesüléseket vont maga után, amelyek, csak még jobban bonyolították a dogokat. Épp tisztázni akarták a félreértéseket és beszélni a hogyan továbbról, amikor megtörtént a baj.  Ezután döntettek úgy, hogy felvállalják az érzéseiket, mivel őszintén szerették egymást, készek voltak kiállni egymásért.

Az esküvő előtt a vőlegény megtudott ezt-azt a menyasszonyáról, leendő anyósa jóvoltából. Ennek köszönhetően  a nászéjszaka után drámai gyorsasággal esett szét a sztori integritása. Így lett ez  a novella a ki nem használt lehetőségek mintapéldája. Szomorú, mert Jeronimo, ahelyett, hogy bízva feleségében, valóban utána járt volna az öccse halálának, hagyta magát eltéríteni egy burkolt, de nagyon is egyoldalú álláspont által. Számos irányba elindulhatott volna a történet, akkor tényleg a lelki folyamatokra helyeződött volna a hangsúly. Ha rákérdez Renatanál, máris árnyalódott volna a kép az anyósáról. A sejtései megerősítést nyerhettek volna. Aztán ott a gyász, hogy a nősülésével tulajdonképpen azt az életet kezdte élni, amit Rafaelnek kellett volna, és meg is érdemelt volna. Majd annak tudata, hogy minél közelebb kerül az igazsághoz, annál inkább elborzad tőle.  A gyerek, mint Roberta újrakezdésének záloga, ezen a ponton lehetett volna bevonni Matiast. Renata és Roberta kapcsolatának helyreállása, hogy jó testvérek lehessenek végre. Gonzalo felismerése, hogy az egyik lánya iránti rajongásával – akaratán kívül – ártott a másiknak. A nővérek szembesülése az igazsággal.  Itt megmutatkozhatott volna, milyen összetartó is a család. Fina súlyát a két főbűn adhatta volna meg és az, hogy ennek ellenére biztonságban érzi magát. Augustin is sokkal emberibb módon válhatott volna rögeszméssé. Egy Renatához hasonló nő, sok mindenre ráébreszthetett volna egy magafajta embert, de igazából nem lettek volna illúzióim ezzel kapcsolatban. Túl sok a volna, de ilyen is lehetett volna. Jeronimo azért szeretett bele Renataba, mert az egész lényével gyógyírt jelentett a számára, teljesen átjárta őt. Erre bosszút áll rajta. Ugyan már.

Az nem kifogás, hogy ez, csak egy telenovella, hiszen fantasztikusan indult, akkor később miért oltódtak be gondolkodás ellen?

__________

Carolina – Antolín /La Fuerza del Destino/ (2011): Végig az volt az érzésem, hogy mindenbe csak belekaptak, de semmit sem fejtettek ki rendesen benne. Kár érte, mert nagyon jó karakterek népesítették be a novellát – remek színészek tolmácsolásában – túl jók ahhoz, hogy, csak az események kommentálása kapcsán elejtett vitriolos, vagy épp éleslátó megjegyzéseik miatt emlékezzünk rájuk.

A fent említett páros tagjai nem a főszereplők voltak, de, engem, csak ők érdekeltek. Ha belegondolunk ennél hagyományosabban nem is alakulhatott volna a kapcsolatuk. Megismerkedtek, barátok lettek, később egymásba szerettek, összeházasodtak, aztán családot alapítottak. Egyszerűségében volt nagyszerű, ahogy végigcsinálták a látás visszanyeréséért folytatott küzdelmet is. Ezután Antolínnak sem esett nehezére rendes emberré válni, főleg miután meglátták egymást a műtétet követően. Szinte hallani lehetett, amint azok a súlyos kövek legördültek a szívéről. Tudta, hogy minden korábbi elhajlása ellenére, ez a lány a legnagyobb dobása. Az Arceliaval való találkozás, pedig több érzésről és melegségről tanúskodott, mint a főhősök jelenetei összesen.

Ha már párok, Antolín járgánya nyugodtan megkaphatná a minden idők legcoolabb – bocs a szép magyarságért – telenovellás kelléke címet. Remekül mutattak együtt.

__________

Paulina – Rafael /Quererte Así/ (2012): Több okból is szívesen megnézném ezt a novellát. Sok jót lehetett róla olvasni, de azt is, hogy méltatlanul magára hagyták. Valamiért senki sem bízott benne igazán, beleértve az Aztecát is.

Én a Tierra de Pasiones óta eleggé berzenkedem  Eric Vonntól, de lehet, hogy az inkább Spanic  ízlését tükrözte, mint az övét. Ennek adnék egy esélyt, kíváncsi lennék milyen történetet szőtt a juvenil kategóriás főhősök köré, akik között egyébként – az olvasottak alapján – nem mindennapi kémia alakult ki. Az is ígéretes, hogy, mindössze 120 részes.

__________

Megpróbáltam kedvet csinálni a kedvenceimhez, persze nem vagyunk egyformák, mindannyiunkban más és más indít el valamit. Számomra a legfontosabb, hogy egy adott novella, nyomot hagyjon bennem, megérintsen, a közvetlen történeten túl is, anélkül, hogy igazán törekednie kellene erre.  Ennek nyilván alapja a történet, aminek viszont kulcsa a cselekményvezetés. Nem véletlenül, annyi részesek, ezek a novellák, amennyik. Nem kéne félniük a hosszabbaktól sem, ha olyan profik lennének, mint kolumbiai kollégáik, akik ráadásul, még a kevesebb több elvét is szem tartják. Méhikóban egyik sincs jelen, megfizették az árát a sztárok dédelgetésének, így mennek a saját fejük után, mivel a nézettségi mutatók felülírnak mindent. Még jó hogy az egyszer-egyszer magához térő közönség, azért pofára is ejti őket néha. Nagy tűzijáték lehet itt a második félévben. Televisa, szeretünk!

Julieta – június 15-től a Sorozat+-on!

Míg a tengerentúlon Leticia Calderón és César Évora az Amor bravíóban gonoszkodnak, idehaza tizenhárom évvel fiatalabb kiadásaik próbálnak kikeveredni a szenvedély útvesztőjéből, ugyanis a Laberintos de pasión váltja majd a Kettős játszma ismétlését 19:10-kor a Sorozat+ műsorán, egész pontosan június 15-től. Mindenkinek szívből ajánlom a Julietát, akik szeretik a pörgős, rövid történeteket, és akiknek bejött az El manantial vagy az Angela, itt ugyanis nem csak hasonlóan ütős sztorit, hanem ismerős színészeket is találnak majd.

Íme az “Amor Bravío” főgonoszai

Azaz egyikük biztosan gonosz lesz, ugyanis az itt hidrogénszőke kiadásban megjelenő Leticia Calderón alakítja majd a történet fő női kavarógépét, César Évoráról viszont még nem tudni biztosan, hogy pozitív vagy negatív szereplő lesz-e, de elnézve ezt a Federico Rivero-szerű körszakállat, nem sok jámborságot sejtek a karakterben. A tovább után beszúrtam két képet is kettejükről: az egyik tizenhárom évvel ezelőttről való a Laberintos de pasiónból, akkor Évora volt oda meg vissza a címszereplő Julietáért, a másik pedig a 2008-as A szerelem nevében c. novellához tartozik, ahol pedig csak Lety epedezett Césarért. Vajon most milyen lesz kettejük karaktereinek viszonya?

Egy szomorú hír: elhunyt Pedro Armendáriz (1940-2011)

A mai napon 71 éves korában egy New York-i kórházban elhunyt Pedro Armendáriz Jr., akit – ahogyan pár napja hírt adtam róla – rákbetegséggel kezeltek az amerikai városban. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar búcsút kell intenünk ennek az igencsak rokonszenves, tehetséges és általam nagyra tartott színésznek, pláne, hogy a Televisa karácsonyi videójában még ott mosolyog a legnagyobbak között a saját fényképével.

Pedro Armendáriz a legendás mexikói színész, Pedro Armendáriz és Carmelita Pardo gyermekeként látta meg a napvilágot 1940-ben. Hosszú karrierje során több, mint 100 játékfilmben szerepelt, és apjához hasonlóan a számtalan mexikói westernfilmen kívül jó pár hollywood-i kasszasikerben is kipróbálhatta magát, legtöbbször karakterszerepekben, szívós mexikóiként. Láthattuk többek között a Zorro álarcában (1998) Anthony Hopkins, a Mielőtt leszáll az éjben (2000) Javier Bardem, A mexikóiban (2001) Brad Pitt és Julia Roberts, a Volt egyszer egy Mexikóban (2003) Johnny Depp és Salma Hayek, a Zorro legendájában (2005) pedig Antonio Banderas és Catherine Zeta-Jones oldalán. Emellett jópár klasszikus amerikai akciósorozatban is feltűnt, mint az Airwolf, a Remington Steele, a Knight Rider, a Trópusi hőség vagy az Acapulco akciócsoport.

A blog olvasóinak persze leginkább a telenovellákból lehet ismerős, itthon a Julieta Mateo atyájaként illetve a Szerelempárlat Thomas-aként jegyezhettük meg az arcát, és pár napon belül A végzet hatalmában is viszontláthatjuk, mint David Zepeda gyámja, Anthony McGuire.

Íme egy beszélgetős műsor idén januárból, ahol ő volt a vendég, és ennek örömére a videó elején látható fontosabb szerepeiből egy kis összeállítás. Nyugodjon békében!