Retró: Siempre te Amaré (Sebzett szívek)

2011/07/03 at 09:31 Hozzászólás

Nemrég esett szó a tizedik Rosalinda-ismétlésről, de lefogadom, hogy a legelső vetítést többen nézték, mint a kilenc későbbi ismétlést együttvéve: valószínűleg ennek a milliós nagyságrendű közönségnek köszönhetjük, hogy Magyarországra a María Isabelen kívül eljutott a férfi főhős, Fernando Carrillo harmadik – és egyben utolsó – televisás teleregénye, a 2000-ben forgatott Siempre te amaré, azaz a Sebzett szívek is. A régóta nem jelentkező retró-rovatban most ennek a novellának a rég behegedt sebeit (haha) tépjük fel újra, folytatás az elolvasom mögött, ahol az is kiderül, hogy mi is állt valójában Carrillo hirtelen távozásának hátterében a századik rész körül.

TABULA RASA-FIXÁCIÓ, AVAGY OSORIO ÉS  A HITELESSÉG

Kezdjük talán onnan, hogy Juan Osorio Ortiznál a ’90-es évek végén nagyon messzire gurult a gyógyszer: amilyen jó producer volt pályája kezdetén, olyannyira módszeresen állt neki klasszikus történeteket kicsinálni az ezredfordulóhoz közelítve, ami körülbelül abból állt, hogy egy ígéretes alaptörténettel és szereposztással rendelkező novella felénél gondolt egyet, és fenekestül felforgatott mindent, új történetet és szereplőket hozott be, csakhogy felrázza a nem valami érdeklődőnek mutatkozó közönséget, reménykedve a nagyobb nézettségben.

Ez a Marisolnál (1996) olyannyira bejött, hogy a délutáni rózsanovella a váltás után főműsoridőbe került, és nem mellesleg bejárta a világot, ám később ugyanez a taktika már egyre szánalmasabbnak és esetlenebbnek bizonyult. A Nunca te olvidarét (1999) egyenesen másik producernek (Carlos Morenónak) passzolta le Osorio a változtatások után, sokak szerint a Salomé (2002) második fele sem volt az igazi, a Velo de novia (2003) fél szereplőgárdájának legendás kiírásáról már nem is beszélve, ami szintén nem volt túl népszerű lépés.

Egyedül talán a Vivo por Elena esetében tudott Osorio észnél maradni (talán ez is a bűvös ’98-as évnek tudható be?), mindenesetre a producer csak nem értette meg, hogy hosszú távon a közönség hülyének nézése nem túl kifizetődő, és mai páciensünk, a Siempre te amaré is ugyanazt a kálváriát járta meg, ami a másik két Caridad Bravo Adams-klasszikusnak, azaz a Nunca te olvidaré-nak és a Velo de noviának is kijutott.

Sok véleményt lehet olvasni arról, milyen nagy lelkesedéssel várták a nézők akkoriban a Lo imperdonable (Ami megbocsáthatatlan) című, 1975-ös sorozat remake-jét Osoriótól, melynek főszereplője a legendás színésznő, Amparo Rivelles volt, és akinek máig ez az egyik legemblematikusabb szerepe. Visszatekintve azonban sok rajongó úgy látja, valójában az volt a megbocsáthatatlan, amit Osorio ezzel a történettel művelt.

Pedig az alapsztorival (Marisela oldalán utána lehet olvasni) és a szereposztással – ahogyan az lenni szokott elsőre – semmi probléma nem akadt. Laura Flores, Osorio egyik kiskedvencének visszatérése már régóta várható volt, Fernando Carrillo a Rosalinda világsikeréből érkezett, mellettük pedig a zseniális Ofelia Guilmáin vezetésével felsorakozott egy – mi tagadás – elég középszerű színészekből álló, de valójában a legvégsőkig hiteles szereposztás, ami csírájában hordozta egy igazán jó telenovella lehetőségét is. Lehet hogy a forgatókönyv hibája (mert bizony voltak képtelen fordulatok, kezdve azzal, hogy a gyerekek nem ismerik fel a saját anyjukat, vagy épp Mauricio a feleségét), lehet, hogy magáé a producer hanyagságáé, de ez a csíra jó darabig csíra is maradt, és pont akkor kezdett volna kihajtani, amikor már a nézettség menthetetlenül a padlóra került, és Osoriónak nem volt más választása, mint a jól bevált reboot-taktikához nyúlni. Ám ekkor pofátlankodott a képbe a novella főhőse, Fernando Carrillo.

“KAPD BE, JUAN!” – CARRILLO BALRA EL

Fernando Carrillo kiszállása a történetből valójában egy az egyben (mily meglepő) Juan Osorio hibája volt, egész konkrétan a producer féktelen nézettséghajhászásának számlájára írható. Tudni kell, hogy Osorio szívesen játszadozik sorozataiban a főhősei színlelt kiírásával (ahogyan azt tette Sara Maldonadóval is a Tormenta en el paraísóban, azzal a különbséggel, hogy oda Sara végül visszatért), hiszen az ilyen ügyek rendkívül nagy sajtóvisszhangot kapnak, pláne akkoriban, amikor a telenovella-világ attól volt hangos, hogy Adriana Nieto távozik a Locura de amorból. Osorio is megkívánta hát az ilyesfajta műbalhét Mauricio karakterének ál-kiírásával, hogy növelje a novella bukdácsoló nézettségét és a jelek szerint ebben Carrillo is benne volt, ahogyan azt levelezésük is bizonyította később.

A nézettség azonban meglepő módon hirtelen növekedésnek indult (a sztori elérkezett abba a szakaszba, ahol végre kezdenek kiderülni a titkok, egyszeriben ki is csírázott az egész szereposztás). És ahogyan az lenni szokott, felmerült a hosszabbítás gondolata is. Osorio azonban már ekkor tudta,  hogy Carrillo nem fogja tudni vállalni a hosszabbítást egy ázsiai turné miatt, ahol a Rosalindát kellett promóznia (ekkor járt nem mellesleg hazánkban is), így úgy döntött, hogy ne legyen problémája ezzel, egyszerűen elküldi a színészt, csak erről éppen vele felejtett el egyeztetni. Ezzel egyidőben a sajtóban pedig olyan híreket terjesztett, hogy Carrillo nem jelent meg bizonyos kritikusan fontos forgatási napokon, és emiatt döntött az elbocsátás mellett. Fernando azt hitte, hogy ez a korábbi terv része, amibe most őt nem avatták be, így nagyon is meglepte, hogy a producer tényként kezeli a távozását. Carrillót tehát elsősorban Osorio kétszínűsége húzta fel, és utolsó jeleneteinek leforgatása után ő maga hagyta ott a novellát, de csak miután a sajtó előtt hangfelvétellel bizonyította, hogy Osorio már korábban ki akarta őt rúgni.

PENICHE, A MEGMENTŐ

Természetesen akadt kéznél a producernél egy farzsebből előhúzható pótfőhős vészhelyzet esetére, ő volt Arturo Peniche, aki Laura Flores-szel már összeszokott párost alkotva végigcsinálta a novellát, és ha nem is vitte azt Osorio előző sorozata, a Nunca te olvidaré nézettségi magaslataiba, nem is kellett idő előtt befejezni a produkciót, amely végül a későbbi La intrusáéval megegyező, 22.3 pontos átlagnézettségen állapodott meg. Más kérdés, hogy Peniche megjelenésével és a hosszabbítással járó új karaktereknek és történetszálaknak már az égvilágon semmi közük nem volt a Lo imperdonable emlékéhez, és melyeket látva Caridad Bravo Adams és Amparo Rivelles valószínűleg versenyt forogtak volna a saját sírjukban.

MARCO-SZEMSZÖGBŐL

Én azonban érdekes módon a novellának ezt a befejező harmadát kedveltem a leginkább, valahogy számomra itt csúcsosodott ki a novellának az a bűnös élvezet-jellege, amely nekem végig jellemezte. Íme pár gondolat, ami eszembe szokott jutni erről a sorozatról.

  • Ebben a sorozatban kezdtem el szimpatizálni először Laura Flores-szel, és talán azért, mert a kezdetektől fogva mélyről átélte az anyaszerepét (ami nem meglepő, hirtelen nem is tudok felidézni olyan főszerepet tőle, ahol ne lett volna gyereke), szimpi volt, hogy nem a szokásos naivával indítunk, hanem az elejétől a végéig egy erős asszony szemszögéből nézhetjük végig a dolgokat. Plusz pont Tóth Enikő hangjáért, akiről újabban fájóan keveset hallok a szinkronpiacon.
  • Talán nem véletlen, hogy a sorozatnak ugyanannyi lett az átlagnézettsége, mint A betolakodónak, ugyanis ha valamiben, abban egyet kell értenem az utálkozókkal, hogy ennek a történetnek a végére is elfogyott a kezdeti szereplők és gonosz karakterek ereje: hát hová lettek Sabina, Patricio, Rossana vagy Román kavarásai Mauricio halála után? Be kellett hozni Alejandro Tommasit meg Frances Ondivielát helyettük? Még Gildának, a főgonosznak is új személyazonosságot kellett felvennie, hogy a képben maradhasson, egyedül talán csak dona Úrsula féktelen gyűlölete maradt továbbra is megalapozott (és az a szál végig masszívan fenntartotta a figyelmemet), de milyen már az, hogy a szereplők java részének komplett jellemrajza odaveszett Mauricióval együtt a tengeren?
  • Ami viszont nagyon tetszett, hogy nem akartak Arturo Peniche karakteréből Mauricio-pótlékot csinálni, egyszerűen csak ábrázolták, hogyan szerethet bele a főhősnő egy tök új fazonba, és mivel ilyet addig még nem pipáltam, elkönyveltem előrelépésként (pláne hogy Mauriciót sosem bírtam kifejezetten, nem tűnt hitelesnek felnőtt gyerekek apjaként). Más kérdés, hogy ez az új lávsztori felülírta az első száz rész komplett eseménysorát és magát a sorozat címét is, ami az örök szerelemről és egyebekről szólna elvileg (és amit meglepő módon csak Gilda képviselt utolsó leheletéig a sorozatban, hiszen szinte mindenki mással fejezte be a szerelmi kalandjait, mint akivel elkezdte).
  • Talán Gilda Gómez maga volt a legvonzóbb ebben az egész cirkuszban – nem véletlenül hagytam a végére, máig nem láttam még egy ilyen ördögi főgonoszt egy telenovellában sem (véleményem szerint Catalina Creel is elbújhat mellette). Persze jobbak azok a negatív szereplők, ahol mélyebb jellembeli magyarázatok szolgálnak a gaztettekre, de Gildánál olyan meggyőzően párosult a kegyetlenség és a hidegvér Alejandra Ávalos rideg megjelenésével és a karaktere gúnyával, hogy nem ritkán érezhető félelmet keltett még bennem is. Pakolhattak ezután felőlem sorozatgyilkosokat  bármelyik novellába, olyan érzést egyikük sem tudott belőlem kiváltani, mint amikor visszagondoltam Gilda rémtetteire, és még most is, miközben ezeket a sorokat írom, felhangzik bennem a jellegzetes “ostorcsapkodós” aláfestő zene, ami a jeleneteit kísérte. Története befejezéséről pedig csak annyit, hogy ennél tökéletesebb lezárást nehezen lehetett volna neki írni.

Egy szó, mint száz, a Sebzett szívek messze nem a legjobb novella, melyet még öregkorunkban is emlegetni fogunk (Osoriótól továbbra is a Mi pecado a szívem legkedvesebb csücske), de azért Úrsula és Victoria, na meg persze Gilda miatt mindenképp érdemes lesz belenézni, ha egyszer előkotorja valamelyik kábeladó, hogy megismételje. Addig is búcsúzóul következzen pár érdekesség:

ÉRDEKESSÉGEK

  • A telenovella első munkacímei között szerepelt az eredeti Lo imperdonable is, amely végül az Osorio-novellákban oly gyakori hivatalos szlogenben kapott helyett: ebben a történetben létezik a jó, a rossz és a megbocsáthatatlan.
  • Mielőtt Laurára és Fernandóra esett volna Osorio választása, első körben Alfredo Adame (Cuando me enamoro) és Laura León (Dos hogares) voltak a kiszemelt főhősjelöltek, de az is felmerült, hogy az akkoriban még házas Itatí Cantoral (María la del Barrio) és Eduardo Santamarina (Rubí) játsszák el a főszerepeket.
  • Rodrigo Vidal (Eduardo) karakterét eredetileg gonosznak szánták.
  • A sorozat főcímében csak nálunk volt hallható Fernando Carrillo Perdóname című dala, hiszen a hazai premiert elsősorban a színész itthoni népszerűségének köszönhettük. Az eredeti változatban ez a dal csak a végefőcím alatt szólt, a főcímet pedig Marco Antonio Solis Sigue sin mí-je kísérte.
  • Laura Flores (Victoria) korábban már alakította Reneé Varsi (Antonia) édesanyját egy Juan Osorio-sorozatban, az 1996-os Marisolban, és érdekes módon a rokoni kapcsolat ott is sokáig titok maradt a történetben.
  • Laura és Arturo Peniche sem először kerültek össze főhősökként a novella végére, az 1997-es El alma no tiene color (A léleknek nincs színe) című sorozatban Peniche karaktere azért hagyta el Laurát, mert az fekete bőrű csecsemőt szült neki, nem sejtve, hogy a baba a bőrszínét nem egy másik apától, hanem Laura eltitkolt néger édesanyjától (Celia Cruz) örökölte. Mondani sem kell, hogy ennek a sorozatnak is Juan Osorio volt a producere.
  • A harmadik illető, akivel Laurának már voltak korábbról tapasztalatai, az az itt Patriciót játszó Rafael Rojas, akivel a színésznő közösen gonoszkodott az 1993-as Clarisában, amely szintén Osorio produkciója volt, és ővele is kavart egy sort a fent említett El alma no tiene color-ban is. A Sebzett szívekben ehhez képest a vőjelöltjét játszotta, Antonia kedvesét.
  • Az Amparo Rivas művésznév valójában tisztelgés az eredeti verzió főhősnője, Amparo Rivelles előtt.
  • Fernando Carrillo a forgatások megkezdése előtt a sorozatot karrierje legfontosabb állomásának nevezte egy interjúban. Bizonyos szempontból az volt, hiszen azóta sem kapott komolyabb ajánlatokat egy gyártótól sem.
  • Közel két és fél órájukba telt a sminkeseknek, amíg Gilda Gómezt (Alejandra Ávalos) sötét bőrű férfivá maszkírozták egy bizonyos jelenetben, ahol a gonosz nő álruhában gyilkolt.
  • A sorozatnak a Televisától szokatlan módon voltak forgatási helyszínei Peruban és Miaimban is.
  • Ez volt az első telenovella, melyben Patricia Reyes Spíndola (Salomé) rendezőként is megmutathatta, mit tud, de rajta kívül Julián Pastór (Nunca te olvidaré) is ült a rendezői székben.
  • Gerardo Murguía egy hetet sem pihent a Por tu amor és a Siempre te amaré forgatása között, ahogyan az előbbit befejezték, máris kezdődött az új novella, ahol Románt alakította.
  • Arturo Penichét nehéz időszakban érte a felkérés, hogy álljon Fernando Carrillo helyébe, felesége, Gaby ugyanis éppen akkoriban volt túl egy méhenkívüli terhességen. Szomorú egybeesés, hogy Laura Flores is pontosan a forgatások alatt, a színészcserével egyidőben vetélt el.

Entry filed under: Egyéb. Tags: .

Hírek – 2011. július 1. “Esperanza del Corazón” – Lucía Méndez és Thelma Madrigal promója

És te mit gondolsz?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Trackback this post  |  Subscribe to the comments via RSS Feed


Kérdezz-felelek

Jelenleg Mexikóban

17:00: Despertar contigo
19:00: Vino el amor
20:00: Tres veces Ana
21:00: Mujeres de negro
22:00: Yago

Hamarosan Mexikóban

október 31. Sin rastro de ti (21:00)
november 21. La candidata (21:00)

Archívum