“Corazón Salvaje” – véget ért Mejía meséje (finálékritika)

2010/04/17 at 09:23 Hozzászólás

Tegnap a végéhez érkezett a Corazón Salvaje, a Televisa és Salvador Mejía hírhedt mostohagyermeke és egyben az utóbbi évek legtöbbet kritizált telenovellája, melynek 135 részes pályafutása meghatározó részében azért kellett küzdenie – akárcsak a főhősnek, Juan del Diablónak -, hogy felnőjön a saját maga által húzott akadályok ledöntéséhez és méltósággal tudjon távozni a főműsoridőből. Nos, ez részben mindenképp sikerült, hiszen a sorozat csütörtöki epizódja vetítése óta először meg tudta verni az Hasta que el dinero nos separét, és úgy általában a tél eleje óta produkált 10 pontos átlagnézettség-emelkedés valóban óriási teljesítmény egy olyan sorozattól, amely ilyen élesen megosztotta a nézőket. Az ugrás utáni maratoni hosszúságú finálékritikámból kiderül, hogy az én szememben  sikerült-ea méltóságteljes távozás, csak azok olvassanak tovább, akik látták a befejező részt, vagy fel vannak készülve egy nagy rakás SPOILERRE!

Elöljáróban leszögezném, hogy én nem követtem részről részre a novellát, de a történéseket azért rendszeresen figyelemmel kísértem, a sorozat főbb csomópontjain be-bekapcsolódtam. Ez viszont azt is eredményezi, hogy ez a kritika nem lesz olyan objektív, mint amennyire szeretném, hogy legyen, hiszen nem véletlenül hagytam ott a premier után pár héttel ezt a díszes kosztümös kompániát: akkor úgy döntöttem, nem kérek a giccses szövegekből, az önmaguk paródiájaként bohóckodó színészekből és a blőd kivitelezésből. A fináléra azonban mindenképp vissza akartam térni, egyrészt hogy lássam, van-e nyomós ok a nézettségnövekedésre, másrészt hogy hogyan fogja Liliana Abud másodjára elvarrni az izgibb szálakat.

Mikor Mejía azzal magyarázta a bizonyítványát, hogy nem szabadott volna a Corazón Salvaje címet adni ennek a remake-nek, ami alapvetően a Yo compro esa Mujer újrája volt, bőszen bólogattam. Viszont valami azt súgja, hogy ha annak idején mégsem keverik bele a Corazón Salvaje-gént ebbe a mutánsba, hanem csak egy “sima” Megveszem ezt a nőt!-feldolgozást kapunk, akkor sem lennék most elégedettebb.

Mejíának ez volt az első kosztümös tapasztalata, és ez nagyon meglátszik. Nem csak a béna parókákról meg szakadt legyezőkről van itt szó, sajnos a novellának a fináléjában sem sikerült egy pillanatra sem elhitetnie velem, hogy valójában nem 2010-ben járunk, egyszerűen a párbeszédektől a jelmezeken át a helyszínekig minden árasztja magából ezt az amatörizmust. Persze értem én, hogy nem volt itt Pasión-szintű költségvetés, meg válság is van, de az, hogy  legszívesebben röhögőgörcsben törnék ki, amikor meglátom a valószínűleg horrorisztikusnak szánt katakomba-rendszert és annak berendezését, az nem túl jó jel.

Megmaradtak sajnos azok a rendkívül high-technek szánt vágások és áttűnések is, amik engem személy szerint már az elején is kizökkentettek a sztori világából, és most is rettenetesen idegesített, hogy ha valami “drámai” történik, egyből fekete-fehérbe váltunk, suhognak a hangeffektek, és már csak a lézerkardokat hiányolja az ember.

Hogy a sztoriról is ejtsek pár szót: leginkább az érdekelt, hogyan szabadul meg Abud a Montes de Loca-klán prominens főgonoszaitól, hiszen a Yo compro esa Mujer-beli finálé még most is élénken él bennem. Nos, nemes egyszerűséggel a Corazón Salvajéban mindenki kipurcant, aki valaha bármilyen szinten ártott a főhősöknek (igazi mesebeli befejezés), amely voltaképpen azt eredményezte, hogy a menetrendszerű záróesküvőben (amiért mondjuk áldom Mejíát, hogy a triplaesküvőt két résszel ezelőtt ellőtte, így legalább csak egy párra kellett koncentrálni a legvégén) gyakorlatilag az “ifjú” páron, Juan halász-brancsán és a statisztákon kívül nem maradt egy épkézláb szereplő sem, aki gratulálhatott volna nekik.

Ugyebár María del Rosario már korábban elhalálozott, szerencsére nem olyan prózai hirtelenséggel, mint 1990-es vak elődje, és még arra is maradt ideje, hogy beköpje Leonarda mérgezős játékát az illetékeseknek. Aimée már hetekkel ezelőtt lepottyant a lóról, és Renato is hősies halált halt, amit mondjuk abszolút nem értek, igaz, hogy ha beivott, voltak szemetebb pillanatai, de például ezt a karaktert simán meg lehetett volna tartani a “bűnbánós-esküvőn egymás karjába omlós” klisével együtt. Persze tény, hogy pici fia halálával Leonarda bűnhődése is nagyobb lesz.

A Rodrigo-Leonarda-Arcadio szentháromság ebben a verzióban egész más véget ért, mint a Yo compróban, ahol ugyebár Rodrigo, Matilde és Sagón amolyan vetésforgó-rendszerben nyírták ki egymást: Matilde kikötözte Rodrigót a barlangban, hogy a szeme láttára lelépjen a teljes vagyonával, de aztán Sagón bezárta a pincébe, ahol megtébolyult. Sagón pedig saját kapzsisága áldozata lett, amikor önszántából lemászott egy mély kútba, ahol jó sok pénz volt, és miután megpakolta magát, kimászni már nem tudott, illetve a pénz súlya lehúzta, a kút alján meg valami kerék vagy ekeszarv jótékonyan felnyársalta.

Rodrigo és Enrique Rocha 2010-es kiadásának ehhez képest (és az új verzió egészéhez mérten is) egyértelműen sikerült tököt növesztenie, hiszen az egész novellán átívelő öregapós nyammogás után végre kezébe vette a dolgokat. Először Arcadiót sikerült a gödörbe navigálnia, ahol az lábát törte, majd később pár terméskővel egyértelműsítette, hogy kié is a szajré. A cellába zárós rész Leonardára vonatkozólag itt is végbement, de még kiegészült azzal, hogy Rodrigo utoljára közli vele, hogy ott fog meghalni, valamint hogy tud minden bűntettéről, ja és mellesleg az imádott fiacskája is halott. Leonarda annyiban szenvedett többet, mint Matilde, hogy az őrület jelei rajta nem csak a katakombában mutatkoztak először, de Abudnak úgy tűnik, ez sem volt elég, mivel a nőt mindezen szenvedéseken felül patkányok általi elfogyasztásra is ítélte.

Azt már inkább az íróktól kéne megkérdezni, hogy Rodrigo mire föl lett ilyen dúvad az utolsó részre, amikor jól tudta, hogy hamarosan szorul a nyaka körül a hurok, ebben a kontextusban viszont elég vicces, ahogy előjön a bűnbánós dumával, főleg Juannal szemben, akit egy résszel korábban még leláncolva ostorozott és kölcsönösen elátkozták egymást a fenébe. Ugyancsak muris, ahogyan Noeltől bocsánatot kért, majd miután megkapta, ebben a hirtelen támadt keresztényi hangulatban még átpasszolja Noelnek a cella kulcsát, ahol egy hónap múlva hozzájuthat Leonarda hullájához. Ez még mind bele is fért volna, ha hagyják a karaktert élete végéig lelkifurdalásban élni a börtöncellában, de hogy a Juannal való elbúcsúzás utáni második tizedmásodpercben érkező infarktus, majd a szalmabála csendes árnyán, María del Rosariós graffiti alatt való jobblétre szenderülés minek kellett, azt nem vágom.

Viszont a sorozat leggázabb halála címet mégsem ő érdemli ki, hanem Fulgencio. Komolyan, ez mi volt? “Hoppá, balszerencsét hozó kő, a fenéket!” És egy másodpercre rá eltaknyol az első kavicsban, fejbeverés, dráma, dráma, dráma. Az eredetiben Fulgencio és Oscar kölcsönösen csinálták ki egymást, és Efié maradt a rengeteg pénz, viszont ennek a szálnak az itteni megoldásáról – ha volt egyáltalán ilyen – abszolút lemaradtam, valaki felhomályosíthatna.

Még pár szót hadd szóljak a színészi játékról: az egyedüli jelenet, ami tetszett ebben a tekintetben, az Rodrigo és Leonarda utolsó párbeszéde volt, mind Rocha, mind Rojo kitett magáért, habár tény, hogy – minden tisztelettel – de láttam már őket sokkal jobban megírt szerepekben, sokkal életerősebben játszani. Helena jól adta az őrültet, de látszott rajta, hogy ezt a szövegkönyvet valószínűleg ő is a halálba kívánná legszívesebben. Mindezek miatt, ha engem kérdeztek, én abszolút Matilde-párti maradok.

Yanez és Arámbula a nyalós-falós fázisban már nem nézett szembe túl sok színészi kihívással, René Casados meg olyan volt, amilyennek megszokhattuk, ripacs, de ennek a karakternek ez most épp jól állt. Sebastián Zurita és Angelique Boyer szépek együtt, miattuk érte meg talán egyedül leforgatni ezt a sorozatot.

Végeredményben elmondható, hogy sok változás nem történt a kezdetekhez képest, a számomra fájdalmasan klisés elemek megmaradtak, maximum Juan és Regina kettőse miatt kapcsolhatott több ember a sorozatra, de én úgy érzem, Mejíának kellett ez a tasli, remélem, tanul a hibáiból. Juan és Regina tehát végleg kihajóztak az életünkből a paintben összeeffektezett digitális bárkájukon, jó utat nekik, én pedig várom a ti beszámolóitokat, mert valószínűleg teljesen más élmény lehetett végigszórakozni ezt a fél évet napról napra, és ha egy univerzális jelző akad a Corazón Salvajéra, az mindenképpen a szórakoztató lenne.

Entry filed under: Egyéb.

“Llena de Amor” – két új promó “Soy tu Dueña” – holnap premier!

És te mit gondolsz?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Trackback this post  |  Subscribe to the comments via RSS Feed


Kérdezz-felelek

Jelenleg Mexikóban

17:00: Despertar contigo
19:00: Vino el amor
20:00: Tres veces Ana
21:00: Mujeres de negro
22:00: Yago

Hamarosan Mexikóban

október 31. Sin rastro de ti (21:00)
november 21. La candidata (21:00)

Archívum